Kedves jó Kollégám,

Talpra magyar szavaltam magamban tegnap, március 15-e alkalmából, itt az idő, most vagy soha. És ettől a szent érzéstől áthatottan elhatároztam, hogy ma, vasárnap reggel a legelső teendőm lesz válaszolni a maga legutóbbi igen szíves levelére.

Nagy örömmel, igaz gyönyörűséggel olvastam, együltömben mindjárt kétszer is, a közléseit. Megnyugvásomra szolgál tudnom, hogy nagyszerű vendéglátója ilyen remekbe készült ember és hogy a jóvoltából a legkisebb csorba sem esik a maga emberi méltóságán és öntudatján. Az irigy istenek ritkán csepegtetnek ilyen édességet az inkább mérgekhez szokott poharunkba. Gondolatban a legmélyebb tisztelettel emelek kalapot kiváló házigazdájuk előtt, aki, mellékesen szólván, a Stirner híres könyvének címére emlékeztet: „Der Einzige und sein Eigentum”, az Egyetlen és a tulajdona. Ez a maguk barátja igazán: egyetlen és páratlan. Már csak azért is, mert a tulajdonát ilyen szépen megosztja. Ami arra vall, hogy az anyagi tulajdonánál is különb tulajdona: az embersége és a szívbéli intelligenciája. (T. i. vannak ritka emberek, akiknek szíve nem csak érez (ami már magában is nagy sor), de gondolkodik is és megért.

Hát most aztán csak a Flammarion-nál is hadd legyen hasonló szerencséje. Mikor tudja majd meg az ottani eredményt?

Jó tanácsot kér tőlem, ha Párizsba jönnek, hol telepedjenek meg? Igazat szólván, nem tudok, nem merek tanácsot adni. Az élet errefelé igen igen drága. Kezdem a legszerényebb diákhotel szobája árán. Amennyire tájékozva vagyok, a legminimálisabban tizenkét ezer frankra kell számítaniok, pláne ha kettesben vannak. Magányosoknál a bútorozott szoba, ha ugyan egyáltalán találnak, legalább ugyanennyibe kerül. Még ha otthon főznek is, a napi élelmükre csak éppen ha futja 800-1000 frankból. A legolcsóbb diákvendéglőkben a szinte mikroszkopikus menü 300-350 frank. Egy liter tejért itt, vidéken 52 frankot fizetünk. Az igazán friss (aznapi) tojás ára 28 frank. Főzelékért, salátákért néha fantasztikus árat elkérek: minap, a saláta kilójáért 300 frankot kértek a piacon, a feleségem szörnyülködve hozta meg a hírét. Mint minden infláció-verte országban, úgy most itt is, mindenki eleve befedezi magát a holnapi áremelkedéssel szemben; innen aztán a legszemérmetlenebb árdrágítás éppen ami a legszükségesebb árucikkeket, a legelemibb élelmiszereket illeti. A főzni való marhahús inkább drágul, mint a vesepecsenye, a krumpli vehemensebben mint a primőr zöldborsó, vagy akár a spárga. Mindent összevéve azt hiszem, hogyha még olyan szerényen próbál élni és nincs saját lakása a tulajdon bútorával, hanem hotelre és vendéglőre van utalva, hát minimálisan havi 65,000 frank kiadással kell számolniok, ahol is csak a legszükségesebbel érik be.

Nem merem állítani, hogy a környéken valamivel is olcsóbb lenne az élet, mint Párisban, sőt. Ott mégis csak nagyobb a kínálat.

A banlieue maga keveset termel, legfeljebb a házi szükséglethez való. Az élelmiszereket a piaci árusok a párizsi nagy vásárcsarnokban szerzik be, ami azt jelenti, hogy a fuvart is meg kell persze fizetni, valamint úgy a párizsi, mint az itteni eladó üzleti hasznát. A banlieuenek nagy előnye: a jó levegő, a csend, a magányosság, de hátránya: a rémes időveszteség, ha az embernek a városban van dolga. Vagy ha ott keresi meg a kenyeret és nincsen saját kocsija. Én Párizstól 13 kilométernyire lakom. Mégis, félórát utazok be oda, félórát megint haza. Az utazás ára: 220 frank oda-vissza… Ha arról van szó, hogy otthon akar maradni regényt, darabot írni, szóval huzamos dolgot, ami elmélyedést és nyugalmat kíván, ez a vidéki élet nagyszerű. De ha újságírói a munkája, ha a dolgoknak utána kell járnia, ha tartós kontaktusra van szüksége politikai meg egyéb személyiségekkel, szóval az eleven élettel, hát akkor persze Parisban kell lennie, nem itt a vidéken.

Baj az is, hogy a turizmus megrontotta a legszerényebb vidéket is. Emlékszem, néhai fiatalkoromban a Bretagneban hihetetlenül olcsó volt az élet. Concarneauban, valamint az egyéb halászfalvakban az ember napi két frank ötvennel nagyszerűen elélt. Ez ma napi 500 franknak felelne meg. De, mint festő barátaimtól tudom, ennek a summának ma a duplája nem elég. Hát hogyan merjek tanácsot adni?

Na de elég ebből a szomorú témából. Persze hogy szerettem volna biztatóbb viszonyokat ecsetelni, de hogyan tehetném jó lelkiismerettel. Pedig nagyon nagyon örülnék, ha maga itt lenne valahol a közelemben, mert jómagam már valóságos remete lettem, nem járok össze senkivel, a városban nem voltam hónapok óta és az írásaimat postán, vagy küldönccel juttatom el a redakcióimba. Lehet, sőt valószínű, hogy ez a nagy magányosság is hozzájárul a vénhedésemhez és az elfásulásomhoz. Lehet, hogy az optikámat is megváltoztatja, vagy legalább is: befolyásolja.

Minden esetre igen megkérem, adjon hírt magáról, ahányszor csak kedve tartja. És ha netán rákerülne a sor, hogy Calman Levynél eljárjak, szívesen teszem meg, mondanom se kell. Egyetlen dolog fontos, kedves Kollégám: hogy maga töretlen maradjon, higgyen magában és győzze energiával és kitartással. Úgy örülök rajta, hogy a hosszú tél után, ami tegnap még ugyancsak mutatta a foga fehérét, ma-holnap mégis csak itt lesz a tavasz. Kék égen a kelő nap ma csupa biztatás: Sursum corda.

Barátsággal köszönti, igaz híve.

Adorján Andor