Kedves Kollégám,

Mint látja, forduló postával felelek szíves soraira, hadd bizonyítom ezzel is, mekkora örömet szerzett velük. Örülök, csakugyan, hogy jó emlékemet őrzi és talán még inkább annak, hogy sikerült kiszabadulnia az otthoni Infernó-ból. Nyilván elképzelni alig tudja, mi csoda állandó, sajgó fájdalom ez nekem, váltig tépelődnöm barátaim, egykori kenyeres pajtásaim sorsán, azokén, akik gázkamrában végezték vagy másként haltak mártír-halált, meg azokén, akik ma is otthon kínlódnak, reménytelen. Hányszor hogy vádlóként fordulok önmagam ellen, amiért egyikük sorsát se osztottam. Gyakran az az érzésem, mintha elárultam volna őket és képzeletben bocsánatot kérek tőlük. Amit egyébként csak azért említek itt, nehogy üres szájhűtésnek higgye, ha arról biztosítom, nagy örömöm tudni: megúszta az összes vészeket és legalábbis viszonylagos értelemben, biztos fedél alatt van, a napi kenyér gyűlöletes és gyilkos gondjától menten.

Hát persze hogy óriási szerencse volt egy ilyen emberséges francia hoteliere bukkannia. Rara avis, pláne franciában, az ilyen. Könnyebb dolog szénakazalban gombostűt találni, mint szállodásban, pláne ha francia és ha délvidéki, ilyen nagylelkű házigazdát. Ha isten segítségével valaha még eljutnék az imádott Alpes Maritimes-be, dehogy mulasztom el elnézni hozzá, ha másért nem, hogy szemtől szembe lássam ezt a csodálatos kivételt. Így mentem el egyszer Bielostockba is, bölényt nézni. Pedig ott tizennégy volt még a rezervációban. Holott ilyen szállodás nyilván csak egy egész Galliában, Isten éltesse.

Hogy pont olyan francia úriemberrel akadt össze, aki jól ismer engem: igazán csodába illő. Megjegyzem, ide vágóan tudnék magának még pár analógiát elmondani, egyik fantasztikusabb mint a másik, hogyan talált rám egy és másik régi barátom, aki nem tudta címemet és nagyon keresett. Majd talán élőszóval elbeszélem ezt magának egyszer; álmélkodni fog, hogy ez is lehetséges. Van ilyen történetem vagy három. Leírva, egyik valószínűtlenebb a másiknál. Kár, hogy nem tudja az illető úriember nevét, bár kitalálom ki lehetett. Nyilván Henry Sanglé-Ferrière, akivel csakugyan évekig dolgoztam közös szerkesztőségben és aki azóta is jóbarátom maradt. Megjegyzem, legalább öt esztendeje nem láttuk egymást. Éppen ezért, amit a daliaságomról, remek egészségemről beszélt, már rég nem helyt álló. Ez azonban nem fontos. Sanglé-Ferrière nagyszerű ember. Tudom, hogy évek óta inkább csak turisztikával foglalkozik Igen szeretem őt. Ha újra találkozik vele, mondja meg neki: öleljük őt mindketten, a feleségem meg én.

No már most beszélgessünk a kéziratairól. Reméljük a legjobbat, akarom mondani: Flammarion kihozza. Ha ott nem menne, a másik két tipp is igen jó. Régebben Calman-Levynél dolgozott Indig Ottó is, de úgy tudom, azóta Münchenbe tette át székhelyét, ahol is a Free Europe szolgálatában áll. Calman Levynél dolgozik egy igen kitűnő menekült német vagy lengyel zsidó író, nagyon-nagyon intelligens és tehetséges. Ha odakerülne el a maga kézirata, tudassa velem. Majd akkor elmennék hozzá egy-két jó szót ejteni. Nem mondhatnám, hogy valami igen meghitt viszonyban lennék vele, de találkoztunk néhányszor és az az érzésem, talán hajlana kicsit a szavamra.

Sajnos, mint fentebb már pedzettem, jó magam igen igen megöregedtem, egészségi állapotom is sok kívánni valót hagy hátra. Két hónap híján 75 éves megvagyok; magara se ismerek ebben a nyavalyás aggastyánban, aki lettem. Irtózok magamtól. Néha ceruzával a kezemben számítgatom, ha 1958-ból kivonok 1883-at, mi marad. Marad: 75. De marad-e? Jaj, dehogy marad. Egyre több lesz a különbség és egyre nyűgösebb az öregség. Már alig bírom. Ha eső van, ha ködös az idő, ki nem tudok moccanni a szobámból, nyomban fuldoklok. Naponta így is kétszer-háromszor mesterségesen lélegzem be aerosol-lal az etaphyllint, hogy lélegzethez jussak. Mellékesen tüdőtágulásom van, konok tüdőcsúcs hurutom, persze érelmeszesedésem stb. stb. A reumát is sikerrel lehet tanulmányozni rajtam. Ezelőtt három évvel meg a prosztatámat kellett kioperáltatnom. Szóval, mint látja, igen komolyan készülök fel rá, felsőbb osztályba lépni: testemet testálván a földnek, lelket az égnek, ahonnan is a pokolba leszek utasítva, nagy örömömre, mert legalább ott a sok régi pajtásommal kerülök össze, holott az égben alig találkoznék közülük csak egyel is. Talán csak Szomory Dezsővel, meg igen-igen esetleg Szép Ernővel. Szomoryval, ha az istent is sikerült volna becsapnia, Széppel meg no mert lélekben igazán naiv volt.

Miről beszélgessek még? Nem írta meg, mi tekintetben volna szüksége a jótanácsomra, csak említi, szüksége lenne rá. Megjegyzem, nem igen merek tanácsolni senkinek, mert azt tartom, csak az adjon másnak tanácsot, aki maga igen-igen biztos a világ minden dolgát illetőleg és aki, felül rá, felelősséget is mer vállalni a tanácsáért. Már pedig, nagy isten, hol vagyok én ettől.

Hallasson magáról máskor is, kedves Kollégám. Egy tekintetben minden esetre hadd gratulálok: összehasonlítottam az aláírását a tíz év előttivel és megállapítom, hogy minden kézvonása ma is olyan mint annak idején; hajszálnyi nem változott benne. Ez nagy dolog. Pláne az olyan ember szemében, mint jómagam, akinek nyomban remeg a keze, mihelyt tollat vesz a kezébe.

Szívélyes köszöntéssel és meleg kézszorítással vagyok tisztelő, de már kicsit roskatag híve,

Adorján Andor