Kedves Etus,

Gabrielle is, én is nagyon megörültünk szíves levelének. Nagyon jól esett az a meleg részvét, ami minden egyes sorából kiszólt és én külön is hálás vagyok magának érte, hogy annyi szépet, kedveset, okosat mond vigasztalóul szegény feleségemnek. Azt hiszem, csakugyan, ha maga itt lenne mellette, ez nagyon jól hatna rá, megnyugtatna, azonkívül pedig, hála a régi és közös emlékeiknek, hála a maga vidámságának és annak a jó hatásnak, amivel lenni tud, talán fel is derítené ezt a folyton síró, vigasztalhatatlanul gyászoló teremtést. Láttam például Endre is milyen jó hatással volt rá, már az milyen jól esett neki, hogy hallott és beszélhetett magáról! Voltak ilyenkor percek, hogy egészen megfeledkezett a szomorúságáról, annyira és olyan teljesen belemerült, képzeletben, a kedves, múlt idők emlékeibe. Ezért is gondolom, mi lenne még akkor, ha maga személyesen lenne itt mellette, vidítván őt s beszélgetvén vele… Szegény Gabrielle sokat van egyedül. A kis húgát, a Simone-t ugyan állandóan itt tartom mellette, de azt hiszem titokban ez csak arra jó, hogy a kislánnyal még többet beszélgessen az elhunytról. Amikor délben haza jövök, rendesen olyan pirosra gyúlt, kisírt szemeket látok magam körül, mintha temetésről jönnének mind.

De nem csak a levelét akarom megköszönni, hanem a küldött remek szalámit is. (Ha ugyan még szabad szaláminak nevezni ezt a hatalmas méretű buzogányt!) Úgy spórolunk vele, hogy no. De mit csináljak, ha az egész ház él-hal a szalámiért? Azt hiszem, a családom tagjai éjjel titokban felkelnek és egymásután lelopóznak, lábujjhegyen, a spájzba, lopni egy kis szalámit. Minden reggel, amikor felkelek, kevesebb van, sokkal kevesebb, mint amennyi előző estén. Ilyenkor azt próbálják nekem beadni, hogy vidéken mindenféle torkos állat van, ürge, pocok, mezei egér, vakond, sündisznó stb. talán ez teszi a kárt. De hát, én persze nem hagyom becsapni magam.

Tudom jól, honnan fúj a szél. De hiába tudom, ha ettől nem nő a szalámi. És ilyen körülmények közt, álszerénység nélkül mondom, képzelheti mekkora öröm gyúlt ki bennünk arra az ígéretére, hogy maga többet hoz, mint ez a túl óvatos és félénk Endre. De azért ne is túlozzon, édes Etus. Mert a végén, mégis, hátha baja támad a vámmal! Kevés szalámi, ami eljut hozzánk ide, jobb nekünk, mint a sok, amit netán egy szívtelen vámhivatalnok találna elkobozni és bekebelezni a saját bendőjébe.

Képzelje mekkora meglepetésem volt ma. Reggel nyolc órakor felhívom az Endre hoteljét, mert meg akartam invitálni Endrét délben ebédre és egy szép kirándulásra. Hát azt felelik, Endre már elment. Erre megüzenem: ha hazajön, mondják meg neki, várjuk ma délben, ebédre. „– De későn lesz már akkor!” – felelik a hotelből és hozzáteszik, hogy ebédig Endre már alig fog hazajönni, tekintve hogy ma kora reggel, fél hatkor, se szó, se beszéd, már el is utazott haza. Hát ilyent még nem láttam. Nekünk ide se szólt. El se köszönt. Még abban maradtunk, telefonálok neki és ő mindenképpen azt mondta, itt marad a Paál László emléktábla leleplezésére; aztán amikor ma felhívom, kiderül, hogy árkon bokron túl jár, Vajon mi ütött hozzá? Miért ez a hirtelen eliszkolás?

Édes Etus, nagyon, szívből örülünk annak az ígéretének, amit Endre is megerősített egyébként, hogy a nagy lányával nyaralni eljön idén Franciaországba. Jöjjenek is. Nagyszerűen fogják érezni magukat. És ha véletlen rossz az idő, hát az se baj, elszaladnak a tenger mellől ide hozzánk, ahol az egész ház, mindenestül a rendelkezésükre van. Ki nem mondhatom, már a puszta gondolata is, magukat itt látni nálunk, mekkora gyönyörűség a számunkra! Hát csak ne várasson soká magára. És hozza magával a két Endrét is, aki, úgy látom, maga nélkül csak fél-ember!

Ölelem, kedves Etus mindannyiukat, magának pedig kezét csókolja, igaz és régi barátja,

Andor