Kedves Etus,

Igen köszönöm levelét és eggyel többször bocsánatot kérek érte, hogy a minapi írásommal fárasztottam. Marsovszky csakugyan megküldötte a tízezer frankot, ez tehát teljesen rendben van. Ami a többit, nevezetesen a haszonrészesedést illeti és az elszámolásunkat, arra most már szívesen haladékot adok neki, mint azt a minapi írásomban is említettem… igen hálás vagyok magának érte, hogy fáradt az ügyemben, és nem kevésbé hálára kötelezett azzal az ajánlatával is, hogy ha csalódásom lenne Marsovszky részéről, hát rendelkezésemre adja azt az összeget. De hát erről, ugyebár, nincs szó… csak Marsovszky barátommal akartam valahára az ügyemet dűlőre vinni. Ez most megtörtént, és én csak örülni tudok rajta. Hogy ez az egész affér ráadásul arra is alkalmat szolgáltatott, hogy megmutassa, maga mennyi jóakarattal van hozzám, ez aztán külön öröm, – de erről most ne is beszéljünk. Szóval: köszönök mindent, és a dolog rendben van. Bocsánat, hogy háborgattam az egésszel.

Kedves levele azért is öröm volt nekem, mert azt láttam belőle, hogy Endrének komoly szándéka nyáron kilátogatni ide. Brávó. Boldog vagyok! Pláne ha azt a nagyszerű dolgot csinálnák meg, gyerekek, hogy mindenestül kijönnek, mind, és az egész nyárra. Ez volna még csak a jó idea.

Most aztán még másról kell magával beszélgetnem, kedves jó Etus, és ez egy kicsit nehéz és kényes dolog, pláne ha nem élőszóval hozza fel az ember, hanem írásban. Ilyenkor mindjárt minden olyan komolykodó és fontoskodó formát ölt, hogy direkt kínos. Hát, aztán maga legalább ne így vegye. Arról van szó, hogy kicsit zavarban vagyunk Kató miatt. Gabrielle soha se tudja, kivel szabad őt kiengedni az intézetből, kivel nem… Mint tudja, abban maradtunk, hogy az intézetből csak Gabrielle engedélyével engedik ki… azóta azonban történt egy és más, ami kissé zavaró. Például a minap este ide telefonált hozzánk egy hölgy, magyarul, de csak Gabrielle beszélt vele, mert én az irodámban voltam, és ez a hölgy arra kért engedélyt, hogy Katót kivihesse az intézetből, egy éjszakára. És pedig azért, mert Katót el akarja vinni egy házi bálra, az Endréék egy itteni jóbarátjához… Ki az a jó barát? – kérdezte Gabrielle, aki persze semmi szín alatt se adta volna beleegyezését ehhez az éjszakai kiránduláshoz. „Louis Manheim-ék”, – felelte a telefonáló hölgy. Amire G. azt felelte vissza, hogy részéről szó se lehet. – „De, – inszisztált a dáma, – én rokona vagyok Katónak és jogom van kivinni az intézetből.” G. azt válaszolta erre, hogy Katónak múlt nyáron itt volt az apja, nemrégiben pedig itt volt az édesanyja és egyikük se látta szükségesnek ellátogatni Manheimékhez; ezenkívül maga, Etus, nem is szereti Manheimekat, – szóval semmi ok nincs rá, hogy a gyerek elmenjen bálba oda, ahova a szülei sem mentek!… Így végződött ez a nem nagyon kellemes telefoniáda… No, már most a múlt héten vasárnap, meg az történt, hogy este fél hétkor telefonált nekünk ide egy itt tartózkodó pesti ismerősünk, hogy a café de la Paix-ben van, és nagy csodálkozására kit látott oda bejönni, a Nagy Endre kis lányát, egy másik fiatal lánnyal és egy dámával! Persze, hogy pillanatig nem akartuk ezt elhinni, de az illető nagyon erősködött, hogy kicsi kora óta ismeri Katót stb., tévedés kizárva stb. Első eszmélésre azt hittük, hogy talán egy megbolondult, intézetbeli nevelőnő vitte pont ebbe a kávéházba Katót, vagy még inkább: hogy tévedés van a dologban. Azonnal felhívtuk az intézetet, de csak azt tudták felelni, hogy Kató még nem jött haza, és hogy az unokahúgával és egy rokonával ment sétálni. Gabrielle botrányt csinált, hogyan, hogy az ő tudta nélkül kiengedték Katót; az igazgatónő mentegetőzött, hogy Kató nekik magyar levelet mutatott, amelyben a mamája állítólag felhatalmazza, hogy kijárhasson az intézetből, stb. Erre G. másnap persze kiszaladt Neuillybe, előszedte Katót; volt bőgés, miegymás; Kató azt mondta, hogy a hölgy, akivel a kávéházba el-el ment már máskor is, az ő nagynénjének a leánya, Jakabné… hát persze, hogy semmi szándékunk zsarnokoskodni Katóval, vagy pláne elébe tolni magunkat a kislány vérbeli rokonainak, de hát kettőt meg kell mondanom mégis: az egyik, hogy minden körülmények között helytelennek tartom, hogy a gyereket az a rokona pont kávéházba vigye ozsonnára, és ha már kávéházba, cukrászda helyett, hát egy olyan rothadt helyre, mint a Paix… Képelje, Kató még félórája alig volt ott, már nekünk idetelefonálták… Hát még micsoda formában mesélik majd ezt el azon a jó Pesten, hogy a Nagy Endre lánya itt a kávéházakat bújja… Annak a Jakabnénak, bárki legyen is, lehetne annyi magához való esze, hogy ezt a két gyereket nem oda viszi el magával délutánra… A másik mondanivalóm pedig az lenne, kedves Etus, hogy valahányszor valami rokonuk, barátjuk jön ide, akire csakugyan rá akarják bízni Katót, olyankor mindig írjanak nekünk pár szót és értesítsenek róla, hogy az illetőre rábízhatjuk a gyereket, illetve feljogosíthatjuk az intézetet, hogy Katót az illetővel kiengedjék. Még azt is meg kell mondanom magának, hogy ezelőtt három nappal, este hét órakor idetelefonált nekünk valaki, nagyon parancsolón, hogy azonnal szóljunk ki Neuillybe, hogy Kató kijöhet az intézetből. „Ki Ön?” kérdezte Gabrielle, „Semmi köze” – felelte az illető magyarul. Katót az Operába akarom vinni. Hogy ilyen intráda után Gabrielle nem folytatta a diskussziót az illetővel, hanem Neuillybe kitelefonált, hogy Katót ki ne bocsássák, ez csak természetes. Állítólag az az úr, aki ide telefonált, Jakabné férje lenne… Hát persze hogy nekünk nehéz így a rokonok jóindulatának útjába állni, még kellemetlenebb és ostobább szerep a részemről nekiállnom salabaktereskedni és fontoskodni, de inkább ezt az odiozus szerepet, mint esetleg lelkifurdalásokat, hogy Gabrielle és én nem viselkedtünk teljes komolysággal, gonddal, szeretettel, körültekintéssel a maga kislánya iránt… Isten őrizzen, hogy gátolói legyünk rokoni effuzióknak, Kató és a kuzinja között, de ahogy nem lelkesednék érte, hogy a magam gyerekét, 16 éves korában a Paix-be vigyék stb., úgy nem tartom ezt helyén Katónál se. Színházba az intézet hetente egyszer-kétszer elviszi, hát ez is felesleges, hogy rokonokkal külön eljárjon. Lehet azonban, hogy mindez túlságos skrupulus a részemről, és hogy mint Mídásznak, szamár fülem nőtt, (már ez az öregedéssel együtt jár), de inkább vagyok szamár, mint felületes és lelkiismeretlen. – Hát kérem a jövőben küldjön nekünk utasításokat, mert enélkül a gyereket ezentúl is senki emberfiával nem hagyhatjuk az intézetből kivitetni.

Bocsássa meg e hosszú lamentációt. Endrének majd külön írok. – És itt most ölelem mindkettejüket, mint hű és igaz barátjuk és kézcsókoló barátja.

Adorján