Kedves Endrém,

Szeretem benned, többek között, hogy legalább az inkonzekvenciádban milyen következetes vagy! Egyik legutóbbi leveledben vérmesen tiltakozol a vádam ellen, hogy nagyon intermittáns levelező vagy; ennek ellenére azonban pillanatig se habozol, hogy eggyel többször válaszolatlan hadd a legutóbbi levelemet, tekintet nélkül arra, hogy ezzel megint megszakítod a korrespondenciánk fonalát. De még ha csak ez az egy következetlenség ütköznék ki! Hanem itt van tüstént a másik. Egész éven át boldogan emlegeted, csakhogy szabadultál a kabarétól, s erre mit hallok?… Azt, hogy újra visszatértél megérdemelt sikereid színterére, a kabaréhoz… Jó. De aztán azzal mit tegyek, hogy lelkesen fogadkozol: kiszaladsz Párizsba, az első tavaszi napsugárral itt leszel, s azóta, tessék, hova tovább elmúlt a tavasz, itt a nyár, sőt az ősz, csak éppen te nem vagy itt, aki ide vágyakozol, és leveleidben oly szépen kiszínezted, mint lesz, hogy lesz, ha együtt járkálunk majd a Lux.-ban és a Champs Elysées fái alatt… Inkonzekvencia: Nagy Endre a neved!

De nem házsártoskodni jövök ezúttal hozzád, hanem gratulálni. A Színházi Élet egyik legutóbbi száma jutott kezembe és abból látom, hogy az utolsó leveledben jelzett darabod, a „Nyárspolgár” azóta már kész is, sőt színre is került, nagy sikerrel. Örülök, édes Endrém, hogy művészi értékű munkád a rendszerint oly ádáz Budapesten diadalt aratott. Igaz viszont hogy kevesen is ismerik olyan jól Pest pszichéjét, polgári, sőt nyárspolgári lelkét mint te. A szatirikus vénád egyrészt, a mély emberszereteted másrészt bőséges teret találhatott ebben a munkádban, amelynek, hidd el, faltam az illusztrációit, mintha direkt nekem készültek volna. Ugyan, ha kijön a munkád nyomtatásban is, küldd el nekem. Talán lehet vele valamit kezdeni Párizsban is. Ha vág a párizsi ízléshez, készségesen állok rendelkezésedre itteni összeköttetéseimmel.

Mi egyébként, édes Endrém, súlyos megpróbáltatáson mentünk át: szegény jó anyósom, hosszas szenvedés után, egy angyal szelídségével és mosolyával átszenderült egy másik létbe, amely az ő ottléte által bizonyára még szebb lesz, még jobb, mint volt eddig. Le nem írhatom neked, drága Gabriellem fájdalmát, névvel nem is illethető gyászát. A szó szoros értelmében az életéért kellett aggódnom. Lépést nem tágítottam mellőle. És hogy annál élénkebben ébren tartsam benne az élet iránti kötelességeit, mellé vettem a kis unokahúgát is, Simone-t, aki valósággal lányom gyanánt van a házunkban; azt hiszen adoptálni is fogjuk. A gyász úgy ránk nehezedett, Gabrielle számára a [rue] Léon Delhomme-beli ház úgy teli volt az anyja rogyasztó emlékével, hogy jobbnak láttam túladni ezen az épületen és mihelyt kitavaszodott kiköltöztünk ide, Eaubonne-ba, ahol a természet talán kegyesen behegeszti a tátongó lelki sebet!… Borzasztó dolog volt ez, olyan megrendülés, hogy nem is sejtettem: ez is lehetséges.

Eaubonne, a természet, a fák, a virágok és a madarak lassan-lassan végrehajtják a maguk legendás csodájukat: Gabrielle kissé csillapultabb, bár így is: hónapok alatt éveket vénült; alig ismer rá szegényre az ember. És hetente ötször elzarándokol az anyja sírjához, és ami virág itt a kertünkben kihajt, azt mind oda viszi az eaubonnei park könnyei ezek a jó grand mère sírján. Én is nagyon, nagyon szerettem ám a drága öreg asszonyt és percig se titkolom, hogy mialatt ezeket a sorokat írom itt neked, úgy sírok és szipákolok, mintha nem is 47 éves lennék, hanem egy kicsi.

Őszig, most itt maradunk. A címem: Chateau du Clos de lʼOlive, á Eaubonne, (Seine-et-Oise).

Őszre már szereztem magamnak egy másik városi házat, csinos kerttel. Megint a Vaugirard-negyedben fogunk lakni, igen csinos, finom pavillon-ban, egyedül, illetve a ház második emeletén lakik egy öreg abbé, akit nolens-volens át kellett vennem a házzal együtt. De hát egy öreg pap mindig elkél a házban. Legalább az embernek egy kis utolsó kenetért nem kell átfutnia a szomszédba… Igaz-e?

Ti mit csináltok, kedves Endrém? Sokat emlegetünk benneteket, s kivált a nagy gyásza óráiban {Gabrielle|}: hogy mennyire szeretné, ha Etus itt lenne most mellette.

Ha írsz, tudasd velem részletesen: mi van Etussal, Prutyival, Katóval?

És persze veled.

Isten veled, édes Endrém, te Levelet-Nemirovics, s ha van egy szabad perced, gondolj ránk is. – Ölel, igaz szeretettel, vén barátod,

Adorján Andor