Drága jó Endrém,

Nehéz lenne fogalmat adnod róla mennyire megörvendeztettél. Legutolsó leveleddel. Talán hozzá járult a gyönyörűségemhez az is, hogy olyan soká a híján tartottál ennek a kosztnak. Regényes léleknek fogsz tartani, vagy legalábbis érzelgősnek, amiért ezt a panaszt felhozom, de csakugyan az előtt rendszeresen írogattunk egymásnak és így eleven volt kettőnk közt a kapocs. Most nem tudom miért, (talán mert több a szabad időd és nincsenek többé műsor gondjaid), ritkább a leveled. Néha egészen elapad a véna, amiből fakad; vagy, ami mondanivalód lehetne a számomra, bizonyos búvó vizek módjára, hirtelen eltűnik. Ebben a furcsaságodban, hogy néha hónapokig nem felelsz, aztán megint ilyen elragadó írással keresel fel, mint volt ez az utolsó: csupa jóság az egész és csupa kedvesség, szívet, lelket melengető szeretet, mondom, ebben az intermittence-odban van valami nyugtalanító, szeszélyes és állhatatlan. Ne gondold, hogy köszönet gyanánt szemrehányással illetlek, dehogy. Ostobaság is volna és céltalan. Nonszensz. A fő dolog, hogy írsz. Hogy ilyen kedves módon biztosítasz régi és változatlan barátságodról. A többi: mind csak mellékzönge. Talán nem is illik részemről, hogy észre veszem és pláne: hogy szóvá teszem. De ha már egyszer ilyen vagyok. Égő gyertyát, vagy a valóságos természetünket úgy se lehet, és nem is bölcs dolog, hosszan véka alá rejteni.

A leveleden való örömöm annál nagyobb volt, mert pár nappal utóbb, képzeld, Etustól kaptunk egy levelező lapot! Évek után végre egy szó, egy jel, egy emlékezés! Ez a kártya annál jelentősebb volt és annál egyenesebb utat talált {Gabrielle|} szívéhez, merthogy a Mátrából jött és pár szó allúzióval azokra az elmúlt, régen elmúlt évekre, amikor Etus és Gabrielle együtt édelgett Lomnicon, jókedvűn, fiatalabban, mint ma és mit tudom én a kedves Etus még mi minden más elégikus megjegyzéssel fűszerezte ezt a visszapillantását, a lomnici csúcsról, a soha vissza nem térő múltba. Nem tudom, Etus meddig marad Lomnicon, ezért nem állok neki, írni a címére. (Lomnic, Palace Hotel vajon?). De te ha írsz Etusnak, ugyan kérlek a kettőnk nevében: el ne mulaszd megmondani neki, hogy nagyon, nagyon örültünk a megemlékezésének és igazán, túláradó szívvel öleljük. Gratulálunk neki a lánya sikereihez, és hogy a felserdült kislánya lényén keresztül újjászületetten látja önmagát, s amit fiatalkorában talán semmi tükör meg nem mondott neki, most meglátja azt az édes lényen keresztül, hogy ő maga is milyen bájos volt, kedves. Mondd meg Etusnak, hogy tele gyengédséggel gondolunk rá, és hogy igazán forró kívánságunk válna valóra, ha már egyszer őt megint itt köszönthetnék nálunk. Azt is mond meg neki, hogy annál okosabb lenne ez, mert itt az ideje a közös emlékeket felgyűjteni magunknak. Az öregsége, amire hova tovább felkészülünk, nem csak pénz kell, de emlék, sok-sok szép és közös emlék, mert feleleveníteni, igazándiból elevenné tenni csak a közös emlékeket lehet. Gyertek! Teremtsünk magunknak új, közös emlékeket, megtetézve a régieket: Erzsébet-körút, Prutyi születése, Gödöllő, a terézkörúti kabaré első hetei; – oh, drága és heroikus, ölelni való édes emlékek. Most gyűjtsünk fel hozzájuk újakat; gyertek. Egy szép nyár itt együtt, Páris mellett. Ígérem, gazdagodás lesz valamennyiünk számára. Rőzsetűz, amit majd tíz-húsz esztendő múlva kezdünk igazán fújtatni, szítani, talán már kicsit nyűvött és ziháló tüdővel, de bizonyára nem hiába, mert mindannyiunknak jó melege lesz tőle.

De hát nem akarlak untatni vele, hogy stafétának használnak az Etusnak való mondani valóinkat illetőleg. Van veled is beszélni valóm elég. Szépen köszönöm, hogy ilyen derekasan kifejtetted előttem, Prutyival mi van. Mit akarsz, nekem még mindig nehéz bele élnem magam, hogy a fiad 24 éves, kész ember, felnőtt stb. Szegény Prutyi, hogy is felnőtté züllött! Tudós fejjé, amelyikben komoly gondolatok hömpölyögnek, problémák, egyebek. Pedig milyen sokat ígérő gyerek volt, ameddig a világ az apjánál kezdődött és végződött az ő nagy szemében, amelyet különben le se is igen szedett rólad. És most tessék. Felnőtt lesz. Önálló egyén. Filozófus. Doktor. Aki a francia-német eroszon gondolkodik. Milyen kár, hogy nem tudunk megmaradni a csodálkozásnál és imádkozásnál, hanem, hogy a sors belénk oltotta ezt is: a mindent megérteni és megmagyarázni való akarást. Csakugyan, mi lesz a fiadból? Orvos? Vegyész? Gazdálkodó? Vagy, végül: író?

Amit Katóról írsz, végtelenül kedves. Megjegyzem más oldalról is hallottam már, hogy a lányod Pest egyik koronázatlan királynője. De ami szépet és kedveset a frivol hír elhozott róla már régebben a számunkra: hogy szép, hogy elegáns, hogy hódító kis jelenség, azt te most, aláfested néhány értékes színnel, amikor a lányod karakteréről beszélsz. Karakter: Pesten nem sokat jelentő valami. Talán ezért is, hogy Kató eme vonásairól nem hallottunk soha. De most a leveledből előttünk áll az egész leány. Mondj akármit, édes Endrém, a végin kiderül, hogy minden műveid közül még is ez a kettő a legsikerültebb, amelyiknek Etussal vagy együtt a társszerzője…

Nem kell külön hangoztatnom ellőtted, mennyire jól esett, ami a leveledben líra volt. Ha csakugyan úgy van, hogy a régi emlékeid özönéből mi ketten, Gabrielle és én, kerekedünk eléd a legkedvesebben, ha csakugyan úgy van, hogy minél tovább gondolkodsz, annál inkább az az érzésed, barátaid közül hozzánk húzol leginkább, (ahogyan írod), az ezen való igen nagy, igen mély és őszinte örömömön kívül legfeljebb arról biztosíthatlak: ne félj, mert a mi részünkről soha csalódásod nem lehet! A természetem az, hogy opportunizmus és habozás nélkül való egyén vagyok; semmit félig tenni nem tudok; a jót és a rosszat egyformán: egészében teszem. Nem alkudozok és nem szeretek félig. Akiket szívembe zártam, holtig ott is tartom őket, ha csak önmagukat erre méltatlanokká nem tették. Mondom, nem kell, hogy velem szemben rezervákat alkalmazzál és arra sincs szükség, hogy páncéllal védd magadat a tulajdon érzéseid ellen. Én sem felejtem el, mennyi kedves, drága emlékem fűz össze veled és megnyugtatlak felőle, hogy az érzéseim Grévin-múzeumában igazán díszhelyed van, bársonyba, csipkébe öltözötten.

Érdekes: azt írod, ha visszanézel a múltba, annyi ember közül, akivel érdekes dolgod volt, engem látsz leginkább és egyre mélyülő intenzitással. Nekem hallatlanul jól esik ez a rokonszenv megnyilatkozásod, s ha szabad, viszont a következő, igen furcsa vallomással felelek neked: Ritkán nézek a múltba, amely a számomra csak sajnálkozás, (sajnálkozás az elmúlt idők felett); ellenben a sokat dolgozott emberek módjára szívesen nézegetek a jövőbe és festem ki magamnak ennek az ismeretlennek minden zugát, sarkocskáját. Nos, kedves Endre, nevess ki érte, ha akarsz, én viszont ebben a jövőben látom inkább kettőnket együtt. És legyen fantazmagória, butaság, alap nélküli képzelődés, ami akarod, mégis számtalanszor az az intuitív érzésem támad, hogy valami beláthatatlan, furcsa eseménysor akaratából egymás mellett fogunk megöregedni!… Tudom jól, semmi kedved itt megtelepedni; nem lesz ebből soha semmi. A lányod otthon megyen majd férjhez, a fiad otthon bont szárnyat és téged a szegény kis Magyarország rögéhez köt minden érzés, kényelem, megszokás, szívbéli érzés, viszont igen valószínűtlen, hogy én innen valaha még egyszer felkapjam a sátorfámat. (Ellenkezőleg, ha igaz, legközelebb már olyan hírekről fogsz hallani részemről, amelyek még sokkalta szorosabbra fűzik viszonyomat a francia ingatlanbirtokkal; de pszt, még korai volna beszélni róla! És mégis, minden ilyen akadályok ellenére, az a tiszta és világos intuícióm van, hogy mi egyszer még mint Bouvard és Pécuchet élünk egymás mellett. Mond, nem furcsa ez?

Azonban minek tépdessem a jövő fátylait és kutassam mi rejtőzik mögöttük. Hagyjuk ezt. Ehelyett itt arra szorítkozom csupán, hogy buzgón invitáljalak, gyere ki már hamar. Április elejéig okvetlen Párisban leszek, azután Eaubonne-ban. Ha márciusban jössz ki, még sokat és alaposan böngészhetünk együtt és hízelgek magamnak vele, hogy ha nem is túlontúl beszédes pajtásra találsz bennem, de legalább olyan lélekre, amelyik minden szavadat mélyről és hosszan visszhangozza:

Isten veled, Endrém. Estus kezét csókolja, benneteket pedig mind ölel, téged csókol

Andor

P. S. Igen kérlek, hozzál magaddal nekünk egy nagy rúd szalámit. Estus tudja milyent. Egy nagy libamájat is hozhatsz, itt nincs.