Kedves jó Endrém,

Köszönöm a szíves és igen jóleső legutóbbi leveledet; igen nagy örömet szereztél nekem vele. Nem kell, hogy külön is sokat biztosítsalak felőle, hogy persze kapva kapok az ajánlatodon. Boldog vagyok, hogy annyi esztendő elmúltával megint egyszer kollaborálhatok veled. Hányadszor is történik, emlékszel-e? Hajdan, valamikor, eltemetett, de az emlékeivel néha még feljáró, sőt kísértő ifjúságunk idején, amikor te már az utca napos oldalán jártál, holott én az árnyékban fütyörésztem még, (ott is csak a saját bátorításomra), a Pesti Naplónál voltunk együtt. Utóbb a Vázsonyi-Csergő-féle Polgár-nál kerengtem a bolygási körödben, majd megint a Naplónál és utóbb a Magyar Esti Lap-nál lézengtem melletted. Most magad csinálsz egy lapot, és gondolsz rám. Bömbölő lelkesedéssel vagyok melletted, és meg fogod látni entuziazmusom olyan hév lesz, olyan erős, olyan kilobbanó, hogy sikerül majd általa nemcsak galvanizálnom ezt a hajdani műfajt, a „Párizsi levél”-et, (amiből jót, igazán jót csak a pesti kávéházak terraszán ír a vérbeli újságíró), de direkt létjogosultságot viszek majd ebbe a zsánerbe. Általában szerény szoktam lenni, magamat lenéző és főleg: prezumpciók nélkül való, de ezúttal eltérek az illemtől, a markomat köpdösöm és azt mondom, nagyon meg leszel elégedve velem. Az első cikkemet még március első felében megküldöm. És kéthetente kapsz tőlem olyan olvasmányos, eredeti holmit, hogy én leszek a te szerelmetes fiad, akiben a te gyönyörűséged telik. (Ha ugyan szabad ilyen zsoltáros szólamokkal jönnöm, magyar stílusgyakorlatul).

Örülök, hogy lapot csinálsz, mert vállalkozói kedvről és temperamentumról tanúskodik ez a részedről, de egyben sajnálom is, mert másrészt viszont arra indikál ez, hogy párizsi kijöveteledet, párizsi életedet, Párizsban, mellettem való öregedésed gondolatát feladtad! Baj, nagy baj ez a számomra. Mert az egyetlen, ami a vénné aszalódás fájó gondolatával még valahogyan meg tudott volna barátkoztatni az volt, hogy melletted öregszem meg; egymás mellett kódorgunk majd és egymás mellett sütkérezünk; – ne haragudj, ha néha azon tűnődtem, hogyan lesz majd belőlem egykor Bouvard, édes {Endrém, mindig te voltál mellettem a Pécuchet! De te most jössz és kijelented, hogy tojsz nekem Pécuchet lenni, te megmaradsz ifjú-nak és lapszerkesztőnek és vállalkozónak! Gyönyörű. Ez esetben igazán nem tehetek egyebet, mint buzdulni példádon, kopírozni téged mondván: jól van, hát akkor megpróbálok én is fiatalnak maradni. Juszt is!… (De azért nem titkolom percenetig se: sajnálom, hogy új gyökerekkel varrod magad oda imádott, metropoliszunkhoz, Pesthez!… Te kis javíthatatlan. Vagy mondjam inkább így: Te kis Megronthatatlan?)…

Ami az előzetes leveledet illeti, drága Endrém, arra sokáig nem feleltem, és pedig tudod miért nem? Nevetni fogsz. Mert nem mertem felbontani! Hordtam a zsebemben hetekig, felbontatlan. Van tudniillik egy teljesen hülye, bárgyú szokásom, furcsaságom, babonám, – magam se tudom, minek nevezzem? Ha olyan leveleket, kapok, amiknek tartalmától félek, amiknek kézhez vételekor egy egész sajátos érzés, magam se tudom minek nevezzem: szorongásnak, félésnek, gátlásnak, mindegy, fog el, akkor ezt a levelet nem nyitom ki, hanem a zsebemben hordom, a szívem felett, napokig, hetekig, abban a hiszemben, abban a reményben, hogy ez a közelség a szívemhez apránként megszelídíti az illető írást; a hangját megenyhíti; a fenyegetéseit megszelídíti; a rosszindulatot megjavítja; a félreértéseit pedig eloszlatja. A levél, a borítékon keresztül, belenéz a szívembe, a szívem a maga búráján át belepillant a levélbe, és a kettő, egymáshoz szokván, megbarátkozik, körülbelül úgy, mint a két, Montechi és Capuletti sarj, aki a távolon át oly veszedelmesen szelídült egymáshoz… Nem féltem tőle, hogy a leveled rossz lesz hozzám, nagy isten, miért lett volna az, – de tartottam tőle, hogy talán félre értetted az én megelőző írásom intencióit és zokon találtad venni, hogy egy elvégre mégis csak anyagi természetű szívességre kérlek meg, arra, hogy vagy százezer frankot adj nekem kölcsön. Amikor aztán megkaptam soraidat, egy olyan félsz szállt meg, egy olyan rettegés, hogy igent találsz mondani, hogy már jössz is velem a telekvásárlási ügybe, hogy hirtelen kiütött homlokomon a verejték, megijedtem a felelősségemtől és, mondtam magamba; hamar javítóba adom a leveledet. Gyorsan kalodába, a szívem fölé! És hordtam ott, hetekig, felbontatlan. Időközben mindenféle történt velem; belementem egy sokkal, sokkal nagyobb üzletbe, mint ez a saint-germaini volt, amit neked felajánlottam, és megtaláltam itt Párizsban azt, amire szükségem volt hozzá. St. Germain egy 300,000 frankos üzlet lett volna, amihez 100,000 hiányzott nekem, s nem tudtam mit kezdjek!… Azóta csináltam egy sokkal hatalmasabb vásárt: vettem egy birtokot 1 millió százezer frankért és megtaláltam hozzá mindent, ami kellett, az utolsó fillérig, remek feltételek mellett még csak akkor, utólag bontottam fel leveledet és láttam belőle, hogy a kúra ezúttal is bevált; a leveledben az foglaltatott, amit óhajtottam, hogy legyen: s körülmények összejátszása folytán nem tehettél volna eleget kívánságomnak!– Így van ez jól. Leveleket a szívünkkel szelídíteni hozzá a kívánságainkhoz: ezt a módszert nem is tudom eléggé ajánlani mindazoknak, akik eredendő szentimentalizmussal és beléjük idegződött neuraszténiával félnek minden karcolástól, ami a belső, a legbelsőbb lényük tükör felületét érhetné. Biztos vagyok benne, Endrém, hogy hiperérzékenységeddel, nobilis emberszereteteddel, jóságoddal és megbocsátásoddal mindezt teljesen érted és osztod. –

Az üzlet, amit a birtokvásárlással csináltam, remek! A vége az lett, hogy nem 100,000, de 300,000 frankkal terheltem meg házamat és hogy nem 300,000 de 600,000 fr. készpénzt tettem le. Ezzel szemben megvettem egy 51,000 négyzet öles parkot, kertet, veteményest és még mit tudom én mit, egy gyönyörű Louis XV kastéllyal rajta. Ez a kastély a legnagyobb francia protestáns bankár-család, a Marcuard-ék birtoka volt, ők is laktak benne. Én 600,000 fr. készpénzt fizettem le, a többire kaptam félévi haladékot, mire azonnal elkezdtem parcellázni a birtokot és most eladogatom a környékbeli lakosságnak. A vételár háromszorosán adtam el kezdetben, de most már kétszer felemeltem az áraimat öt-öt frankkal, mert rohamos a kereslet! Eddig már jóval többet eladtam, mint a jövendő két esedékességem lesz, a hátralékos 500,000 fr. Azt, hiszem, hogy végső érvényében nemcsak az idemellékelt kastély lesz ingyen az enyém, egy kb. 8-10,000 méteres nagy parkkal, de ezenkívül a tiszta hasznom lesz minimum 1,5 uszkve 2 millió frank. Képzelheted, hogy örülök rajta, amiért ilyen gyökeresen sikerült megoldanom a francia földbirtokreformot.

A birtokunk Párizstól 14 kilométerre van, Montmorency alján, 1000 méterre Rousseau Ermitage-jától és amaz Eaubonne nevű helyiségben, amelyről Rousseau annyit ír a „Confessions”-ban, az 1752–1759 évei históriája kapcsán. Itt volt szerelmes Houdetot grófnéba. Ezen a birtokon is járt; le is írja. Itt van az a vízesés, amiről ír: a fa, aminek alján szerelmet vallott… Az egész ház, a birtok csuda szép! És képzeld, az eladók még a bútorok egy részét is benne hagyták; arról nem szólva, hogy a kastély szalonjai (három nagy szalon) csupa freskó, plafonfestmény, és a falak remek kárpitokkal bevonva, Aubusson-ok, Gobelin-ok, amiket ezek a drága és páratlan bolondok mind ránk hagytak. Annyi szépet, jót, hogy eláll szemem szám belé… Megkergülök belé, mert képzeld: huszonhat esztendő kemény, szívós, nehéz munkássága után most először találkoztam ezzel a fantomátikus hercegnővel, ezzel a Princesse lointaine-nel, azzal az abstrakcióval, amelyről nem is hittem, hogy van: – a Szerencsével, amíg most végül azzal oszlatja el eredendő szkepszisemet, hogy a nyakamba borul és azt mondja: itt vagyok, a tied vagyok!… Mit szólsz hozzá?

És hozzá, még jön a leveled, hogy lapot csinálsz, hogy kollaborálhatok veled! Becsületistenemre az örömből ennyi egyszerre szinte sok! Ha gyűrűm lenne, lehúznám ujjamról, mint Polikratesz és eldobnám engesztelésül a sorsnak, hogy meg ne irigyelje boldogságomat! Etusnak kézcsók, neked szer[ető?] ölelés, hű és öreg barátodtól,

Andor