Drága jó Endrém,

A válaszra váró levelek garmadája van előttem, mert tudnod kell, hogy akkora korrespondenciám van, mint valami Kazinczynak. Nem tudom, honnan van ez és miért, de csakugyan vagy húsz országban elhintve vannak jó embereim, akik szeretnek, akiket szeretek, és akik kitüntetnek vele, hogy szükségét érzik levélbeli összeköttetésben maradni velem. Nem akarunk egymástól semmit, – vagy talán épen ezért esik jól elbeszélgetnünk, mivel tudjuk, kölcsönösen, hogy semmi önzés nem keveredhetik abba, amit egymásnak elmondhatunk… Most óriási restanciám van ebben a világ-korrespondenciámban, de ennek ellenére is a te leveledet kapom elő, hogy erre feleljek, soron kívül. Hiába, lehet sok emberem széjjel a világban, mégis csak keveset tudnék, akihez erősebb szálak fűznének, mint hozzad. Aki közelebb állna hozzám, értelmileg, érzéseimben, mint te. Hadd sietek tehát megköszönni, hogy gondoltál rám és a szeretettel teli soraiddal felkerestél. Annyi, de annyi mondanivalót tépsz fel bennem, hogy félek se elolvasni nem lesz időd, se eltűnődni rajta nem lesz kedved. Hát akkor legfeljebb szerénytelen voltam, bocsáss meg érte.

Valóságos megdöbbenéssel olvastam, hogy beteg vagy. Igazat szólva azt se tudtam eddig mi az az ótvar? Azt hittem csak: egy szó. Valami, amivel a valóságban nem lesz soha találkozásom, se közvetve, se közvetlenül. Ótvar, patvar, pitvar, – mindez csak holmi szótári és szókincsi fogalommá zsugorodott bennem, és most egyszerre itt van a leveled, amelyikből megtudom, hogy az ótvar: valóban létező valami. Iszonyúan sajnálom, hogy ilyen rossz vége lett annak a kis szabadságnak, amit engedélyeztél magadnak. Hát, hogy jut az ember ehhez a bajhoz? (Nem azért kérdem, hogy elkaphassam. Ellenkezőleg, hogy elkerüljem, képzelheted!) És szenvedtél is vele? A Jób kínszenvedéseire hivatkozol, igen mulatságosan. Szinte nevettem volna rajt, ha nem az jár az eszemben, hogy te ugyanakkor talán kínlódsz és vackolódsz, és a fogadat csikorgatod. De nem igen merek vigasztaló szavakkal jönni, mert…

Mert, idehallgass. Mint mindenkinek, aki tiszteli magát, van nekem is egy kis noteszem, amibe sok mindent beleírok, ami éppen az eszembe jut, és ami összefüggés nélkül átcikázik az agyamon. Ez a notesz az évek során sok-sok testvér-noteszre szaporodott fel és az egyikben a bibliai Jób-bal kapcsolatban, a következőt találod bejegyezve:

„A boldog Jób,

Minden bajunkba, emberi nyavalyánkba rendesen valami szerencse is keveredik.

Amikor Jóbot a szerencsétlenségei és megpróbáltatásai idején meglátogatta az ő három barátja, Baldad, Elifás és Sofár, mind hárman úgy megdermedtek a rettentő kínjai láttán, hogy csak álltak, álltak, és nézték, szótlanul, hét álló nap, és hét teljes éjjel,

Ebben a szótlanságukban volt a szerencse.

Mennyivel jobb volt így Jóbnak, mint ahogyan velünk történik a szerencsétlenségeink napjaiban, amikor eljönnek hozzánk a barátaink a részvétükkel, és nemcsak hogy kedvtelve nézik ezt a ragyogó színjátékot: a gyötrődésünket, üdülvén rajta, hanem közben beszélnek is hozzánk, kondoleálnak, vigasztalnak és nekünk még jó képet kell vágnunk ehhez az ostoba komédiához…”

Ezt a kis notesz feljegyzést, amelyik különben éppen olyan ártatlan, mint ahogyan alapjában véve butácska, itt most csak azért idézem, hogy megértsd, mennyire nem merek hosszan beszélni a bajodról, amikor Jóbhoz, éppen Jóbhoz hasonlítod magadat! Remélem különben, hogy közben már feltápászkodtál és megundorodva végleg az ótvartól, szakítottál vele. Egy múló, futó viszony volt csak. És egy-két hét múlva elfeleded végleg, hogy valamikor patvarista, akarom mondani: ótvarista is voltál… De ronda egy baj lehet!

…Az Etus balesetéről is olvastam, de a nővéremtől táviratot is kaptam, hogy könnyű sérülés volt, semmi az egész, nem kell nyugtalannak lenni. Pechetek volt ezzel az idei nyárral. Kérlek, mond meg Etusnak, hogy boldogok vagyunk őt újra talpon tudni. Jöjjön ki Párizsba, Igaz, hogy nem tudunk neki olyan láncos hidat nyújtani, amelynek az oszlopára felfutna az autó, de enélkül is ellehet boldogságban az ember. Talán Etus eljöhetne hozzánk, velünk augusztus végére. Mi akkor megyünk majd még csak el nyaralni. Augusztus derekán t. i. kijön az idősebbik nővérem leánya ide Párizsba, hozzánk, azt be kell várnom. A kislánynak szabó szalonja van, azért jön ki ide, körülnézni, bevásárolni. Majd csak a Pestre való visszatérte után gondolhatok arra, hogy mi is kicsit pihenni menjünk. Ami engem illet, nagyon de nagyon rászorulok, mert igen fáradt vagyok az utóbbi tíz év bizony változatos és sokszor igen súlyos küzdelme után. Ha egyszer elmondanám neked, hogy e tíz év alatt mi minden történt velem, mi mindenen mentem keresztül, a megpróbáltatások micsoda útjait jártam meg, hány veszedelemben jártam, mi mindent kellett tennem, mennyit kellett dolgozzon, fáradnom, micsoda erőfeszítéseket tennem a nap 24 órájából 36-on keresztül, talán el sem is hinnéd, de mindenesetre igen elcsodálkozón és nagyon komolyan ráznád a fejedet. És azt hiszem külön meg is ölelnél, és azt mondanád: – „Ha én ezt tudtam volna!”

Abban a kevésben, amit itt mondtam, sokban meg is kapod a választ arra, ami a leveled oly jóindulatúan és szeretettel teljesen gondoskodó, oktató, intő része. Drága jó Endrém, persze hogy igazad van! De hát ne feledd: az élettel állok szemközt én is és az élet rettentő exigenciáival. Hogyan zárkózhatnék magamba? Hogyan tehetnék mást, mint nap nap után gondoskodni arról, amit a másnap követel?

Azt mondod, kapcsolódjak belé jobban a Miklós féle vállalatba. Hogyan tehetném? Annyiféle vállalkozásba próbáltam, amióta Párizsban vagyok, és pórul jártan velük, mivel én nem vagyok üzleti ingenium, sőt ellenkezője, utálok mindent, ami bolt! Amikor Miklós megcsinálta vállalkozását, és vagy 120,000 frankkal jöttem a segítségére, mindenki röhögött rajtam… Azóta ezt a pénzt vissza is kaptam és ha Miklós akarta volna, akár végleg el is választhatta volna útjainkat megint. Barátságból csinálta azt a szinekurát, amit odabenn elfoglalok most is, amikor a vállalat már nem is az övé, hanem Rudolf Mosse-é, és maga Miklós is csak fizetett igazgató odabenn. Itt semmi elmélyíteni való, semmi belekapcsolódni való nincs. Itt egy kis délelőtti hivatalom van, egy munka nélküli mellékkereset, egy kanonoki stallum, ami nekem öröm és haszon, – ugyanakkor kín is, mert utálok minden cadeau-t, és nem szeretem nem 200 percentig kiérdemelni azt, amit kapok. De mint látod: itt mélyebb belekapcsolódásról szó nem lehet. Ellenkezőleg, alig várom, hogy olyasmit kreálhassak, ami megengedi nekem, hogy ezt a szinekurámat feladhassam…

És ez az oka viszont, hogy írom a szokvány-cikkeket, mint mondod, és nem is haragszom érte, hogy szokványnak mondod, amit talán a legjobb igyekezetemmel csinálok. Szeretném neked a következőt mondani. Én nem vagyok a blöff embere, nem is voltam az soha, és nem is tudnék az lenni. Soha se voltam kirakat-rendező; – így hívom azokat, akik mindenüket az auzlágba rakják, még ha mögötte a raktárban nem is marad semmi. És ezért van, mert mindig tisztességes ember voltan, talán kicsit bátortalan, talán a betű és az Írás túlságosan alázatos tisztelője, hogy soha mást nem mertem kihozni, nyilvánosság elé, mint csak azt, aminek kérész-életében, újság-cikk jellegében benne is van a maga mentsége. Újságcikkeket, szokványokat azért írok, Endrém, mert egyrészt azt úgyszólván rögtön fizetik, másrészt mert ennek a számára kész piacom van és harmadszor: mert egy újságcikk szerény valami, egy kis mécsvilág, amelyik soha se mondja: hunyjál ki nap, itt vagyok én! A mai vagyoni viszonyaim mellett kell, hogy legalább 6000 frankot havonta munkával keressek meg, cikkírással, írással. Mit írjak? Regényt? Kinek kell és tudok-e? Német lapoktól, sok üggyel-bajjal bekeresem ezt a pénzt, és mint látod hébe-hóba magyar lapoknak is írok, tartani a relációt az édes hazával. Mi mást tehetek? Apropós! Azt mondtad nekem, itt jártadban, hogy jóban vagy Singer és Wolfner-rel és az Új Idők-kel. Szeretnék dolgozni nekik. Tőlük a háború előtt kaptam 60 és 100 koronát egy cikkért. Ennyi az, amit ma arányban kapok német lapoktól. Ha S. és W. jól fizet, szívesen írnék nekik igen kedves és mulatságos cikkeket, deskriptiveket, Párizsból. Közbenjárhatnál, anélkül hogy ez neked nyűgös volna?

Amit arról a kis és igen szerény komédiáról mondasz, amit itt olvasni adtam neked, (és ezért a pimaszságomért újra is bocsánatot kérek tőled), igen köszönöm. Romantikus kis kirándulás volt ez részemről az élet szebb tájai felé. Felszálltam egy vagonba, amelyikről tudtam, hogy nem lesz az induló vonathoz kapcsolva és ez a tudat nagy nyugalmat és sok biztonságot adott nekem. Ilyen nem induló vonatokra felszállok majd még máskor is; – most egy 3 felvonásos komédiát írok, igen groteszket, igen furcsát, franciául szintén. Azt hiszem, hogy igen jó témára találtam. Ha jövő nyáron kijössz Párizsba: reszkess!

Azt hiszen az én számomra a nyugalom, az élet öröme kettős formában következhetik el. Az egyik: abszolút agitációban, ha lapom van, amelyiknek dolgozhatok azzal az összes kedvvel, energiával, újságírói hévvel és temperamentummal, ami van bennem; a másik: a teljes nyugalomban, elvonultságban és kontemplációban, amelynek az ideje azonban az én számomra majd csak akkor jön el, amikor összes kísérleteim egy szélesebb és teljesebb életre meghiúsultak, és amikor majd fáradtan azt mondom magamban: ez a kis vagyonom van; Párisban ez kevés, de vidéken ebből szép házat, kertet vehetek és még marad is mit szegényen úgy kamatoztatnom, hogy legyen kettőnknek miből élni. És akkor ott vidéken élek majd, kapálva, gyomlálva, sőt, talán írdogálva is, írdogálva csak magamnak és csak a szépség és a teremtés gyönyörűsége és kínja kedvéért. (Másnak ezt le se mertem volna írni, mint neked, testvéri elnézésedre számítva, mert tudod, hogy nem pózból írok ekkora szavakat, hanem mert a szívemből tör fel, majdnem mint egy sírás).

A Róbert-féle dolgot, színházat nem veszem túl komolyan. Ellenben igen-igen komolyan foglalkozom azzal, (mint neked mondtam), hogy Párizsban egy német nyelven megjelenő, francia, képes hetilapot csináljak, és ez ügyben sokat fáradok. Körülbelül már egy millió frankot hoztam össze hozzá. Kettőre lesz szükségem. Szerezz nekem hozzá még egy jó tőkést, (kettő már van), és akkor mire kijössz ide lakni, olyan lapot csinálunk, Endrém, de olyant, hogy magad is elbámulsz belé.

No, de bocsánat ezért a sok szóért. Jobbulást. Etusnak, neked. Ölelünk benneteket. És én külön csókollak is. Prutyinak, Katónak meleg ölelés. – Szervusz és szeress, mint hű és igaz jó barátodat.

Andor