Kedves jó Endrém,

Ha még hosszú ideig hordom a leveledet a zsebemben, azt hiszem, kipörköli a bélésemet, át perzsel a bőrömön és végül egy lukat éget a szívembe. Csakugyan ez az érzésem; úgy bánt miatta a lelkiismeret, hogy minapi soraidat mindeddig válasz nélkül hagytam. Pedig hordom a leveledet a zsebemben, mondom, éppen azért, hogy reggel és este, amikor ki- és újra megrakom a zsebeimet, elém kerüljön a memento, és csak annál jobban bántson a mulasztásom miatti lelki furdalás.

Drága jó Endrém, azzal kell kezdenem, hogy igen örülök amiért a kettőnk közti, pillanatnyi félreértés ilyen szépen eloszlott. Nem vettem tragikusan a dolgot, mint hinni tetszel, de ne feledd, hogy az egyik utolsó leveledben magad arra kértél, okvetlenül feleljek, mert nagy csalódás volna számodra, ha nem felelnék, és ha nem vetnék számot a hiperérzékenységeddel, amely kettősen nyilatkozik meg akkor, ha olyanokban kell csalódnod, akikhez jó érzéssel vagy. Csak természetes, hogy amikor ilyen kedves és meleg alakban juttatod tudomásomra, mekkora súlyt vetsz a válaszomra, nem mehetek el némán mellette, amikor azt hallom, hogy az ajánlottan feladott levelem elkallódott, és most mint hűtlen és szívtelen önző állok előtted. A te lelkiállapotod, és nem a levelemnek tulajdonított fontosság miatt riasztott meg, amikor azt hallottam, hogy nem kaptad meg az írásomat. – Azonban most már mindez: eső utáni köpönyeg.

Kérlek, nagy öröm és nagy gyönyörűség volt nekem olvasni a leveledet, csakúgy, mint ahogyan minap elragadtatással olvastam el, egymás után kétszer, az ÚJSÁG-ban a Szomory Dezsőhöz intézett írásodat. Szép volt, igazán nagyon-nagyon szép, és mert a két levél valahogyan össze folyt a tudatomban, de úgy, hogy a hozzám intézett gyönyörű soraid édes keserves zöngéje sokáig csengett a fülembe, hát csak annál inkább éreztem, hogy mennyire kár idők fogytiglan Pesten kallódnod ahelyett, hogy valóban rátérnél arra, ami a kötelességed lenne elsősorban önmagaddal szemben, de aztán azokkal szemben, akik szeretnek téged és akik hisznek benned, jobban még, mint te magad!

Évek óta hallom azt a tervedet, hogy kijönnél ide Párizsba, megtelepülnél itt és élni kezdenél, annyi évek óriási munkája után. Nincs semmi jogcímem az önzetlen barátságomon kívül, hogy az életed sorsába befolyjak, hogy tanácsokkal kínozzalak, de valóban, ha mindentől elvonatkozottan, mint szemlélő vetem fel a kérdést, mit csinálsz még Pesten, mit akarsz még ott, mit vársz még onnan, talán nem lépem túl a megengedett kíváncsiság határát.

Miért akarod holtig gyötörni magad a kabaréval? Tudom, a közönség nagyon szeret téged, nagyon népszerű vagy. De viszont idestova 20 éve csinálod ezt. Megteremtetted a magyar kabarét, ma az epigonok ugrálnak körül; de ha az anyagi módodtól megteheted, nem-e a legszebb, a legelegánsabb, a legjobb, ha „szépségben mégy el”, a sikereid és a népszerűséged teljében, úgy azonban, hogy egy barázda marad mögötted, roppant termékeny, és egy legenda még a barázdánál is termékenyebb… Istenem, visszamennél évente Pestre, megmutatkozni, fel is lépnél, keresnél is jó csomó pénzt, de csak mint tünemény, mint átsuhanó valami ahelyett, hogy aszaltatnád magad ott télben-nyáron és a végén majd – lukas korsóban drága nedű – elfolyjál, magad se tudod hogyan.

Én értem, ha melankóliád van, értem, ha hipochondria gyötör. Elmondok neked egy kis történetet, ha netán, nem ismernéd. Ha igen, bocsáss meg érte, hogy untatlak vele. Történetem ez: Debureau, a híres bohóc, akiről Goncourt is sokat ír, a legnagyobb mulattató volt a világon. Egész Párizs rajongott érte és a maga idején a hírneve túlnőtt messze az ország határain. – Történt egy napon, hogy egy híres idegorvoshoz beállított egy spleenes ember és a búskomorságról panaszkodott neki. Az orvos ápolás alá vette. Hetekig tartott a kúra. Hasztalan volt minden, a szegény páciens egyre szomorúbb lett, egyre fanyarabb. Végre, minden gyógymódból kifogyván, az orvos egy napon ezzel fogadta a betegét: „Nézze, olvastam a lapokban, hogy városunkba érkezett Debureau, a híres bohóc és ma este fellép. Nézze azt meg. Ha aztán az se tudja megnevettetni, akkor igazán vége van, nem tudok magán segíteni! – „Doktor úr”, – felelte a páciens, „én nem nézem meg Debureau-t. Utálom Debureau-t” – Az orvos nagyot nézett. – „Utálja? És miért?” – „Doktor úr, azért, mert én vagyok Debureau!”(Hiteles történet). Endrém, ne várjál, ameddig te leszel Debureau, hanem ha érzed, hogy ráuntál a mások mulattatására, hogy végül szeretnél magadért és magadnak írni, nem azért, hogy másokat megröhögtess, akkor valóban pakolj és, mint olyan szépen mondod, határozd el magadat rá hogy kiülsz velem a platánok alá, vagy az akácok alá, vagy a hársak alá, mert van itt mindenféle fa, és olyan szépen elbeszélgetünk egymással, oly szépen elfilozofálgatunk, olyan okosan, helyesen, önzetlenül diskurálunk el egymással, hogy egyszerre csak te is, én is arra eszmélünk: ez hát a barát, akit életünk és fáradságaink jutalmául a gondviselés a számunkra rendelt!

Nézd, Endre, én világ életemben igen egyszerű ember voltam, nagyzási hóbort, túlzás, hazudozás távol állt tőlem, hihetsz tehát nekem. Ha valóban megvan az a havi 10-12,000 munka nélküli jövedelmed, amelyről írsz, azt mondhatom neked, hogy abból jobban élsz, mint Pesten az összes duplájából. Nekem lakást nem kell fizetnem, évi adót kb. 9,000 frankot fizetek, a havi kiadásom pedig, mindent beleértve, soha se több havi 8-9,000 franknál. Pedig igen sokan vagyunk, mert a nagymama is jó étvágyú gyerek, hála istennek, és most, a kis Simone egész nap nálunk étkezik, Abel pedig hetente háromszor. Két cselédem van. Aztán gyakran vannak vendégeim is. Semmit magunktól meg nem tagadunk… 12,000 frankkal havonta itt nagy úr vagy! És az egész időd a tiéd; írhatsz, dolgozhatsz, újra születhetsz, egy új atmoszférában egy új ember lehetsz, aki az otthoni ádázságok és hitványságok lőtávolán kívül lévén, megszabadul az otthoni lét minden lidérc nyomása alól, és élhet önmagának, boldogságban és békességben, a maga függetlenségének egy direkt megrészegítő tudatában. És mondhatom neked, hogy a világon a szabadságunk, a függetlenségünk tudata és érzése a legboldogítóbb… Én sokat dolgozom itt Párisban, látod, tárcákat írok német lapoknak, svájci újságoknak, de az a tudat, hogy soha nem láttam azokat, akiknek írok, hogy soha meg nem hajoltam előttük, hogy nem tudják szőke vagyok-e vagy barna, hogy soha meg nem kell köszönnöm a pénzt, hogy elküldöm a cikkeimet, mint egy levelet az Úristennek, hogy pénzt kapok értük, száz márkát egy cikkért, ismeretlenektől, mint ha a jó isten küldené, mindez valami nagyszerű dolog, hidd el!.. Nincs egy ősz hajszálam, öregem, és az üstököm olyan sűrű, mint 20 éves koromban volt. És röhögök, mint egy fakutya. És ha ez még soká tart így, akkor, a legközelebbi tavasszal, szerelmes is leszek, és verseket fogok írni, „Hozzá!” – igenis! Ha nincs kifogásod ellene.

Gyere ki, old boy. Meglátod, meg nem bánod. És ha nagyon rád jön a kabarézó kedv istenem, elkabarézol nekem, és a faágakon ülő madaraknak. Hogy a madarak hogyan honorálnak, nem tudom. Én azonban a leglelkesebb röhögéssel és elragadtatással, irigység és ádázság nélkül, ezt elhiheted. Ha aztán az én elragadtatásommal és a madarak… honoráriumával be nem éred, akkor pedig igazán nem érdemelsz mást, mint azt, hogy Pesten pénzért kabarézz tovább.

Kérlek, bocsásd meg levelem inkoherenciáit. Itt mindenki ordít, hogy már jöjjek vacsorázni. Osztrigát eszünk és chablis-t hozzá, utána vaddisznót gesztenyepürével. Fele se tréfa. Hát még az egésze!

Ölelés és csók valamennyiteknek, neked pedig hű barátsággal szorongatja kezedet, öreg barátod