Édes jó Endrém,

Nincs semmi baj, ne ijedj meg. Egyszerűen tavasz van és húsvét, sőt mint errefelé Párizsban a húsvétot nevezik: pészach van, s mivel kinn süt a nap, és itt bennem is csupa verőfény minden, gondoltam magamban egy nagyot: – miért ne írnék megint neked egyszer pár sort? Hogy vagy, kedves Endrén? Mit csinálsz, kérlek alássan. A bajusz jól vág-e? Hát az ityeg, hogy fityeg? Mindezt egyébként csak azért, hogy mutassam: még mindig milyen jól tudok magyarul. Holott, alig negyven négy éve csak, hogy ezt a nyelvet beszélem.

Képzeld, hogy a minap Sztari-Smakovecből, (vagy ahogyan arrafele nevezik: Otátralomnicról) levelező lapokat kaptunk Etustól, Prutyitól és Katótól, és igen nagy volt rajta a lelkünk gyönyörűsége. Gabrielle a tőle megszokott buzgósággal és episztografikus lelkesedéssel persze nem felelt családod oly kedves és jóleső figyelmességére, ez azonban korántsem jelenti, hogy Etusék ránk való emlékezése ne kapott volna a szívünkbe. Kérlek, ha írsz nekik, mond meg, hogy hálásak vagyunk neki, és hogy igen-igen rezgő hurokba markolászott vele; Gabrielle egészen meg volt hatva, és melankolikusan emlékezett vissza amaz időkre, amikor ő Lomnicon hancúrozott az ő kedves és egyetlen „nazsi”-val, amely név alatt mi az Etust tiszteljük és szeretjük.

Ha nőm nem felelt e kártyákra, a hibát érte a neveletlenségének és a lustaságának kell betudnotok, noha ő igen erősködik, hogy azért nem felelt, mivel Etus francia tudása még egy és más kívánni valót hagy hátra, ő pedig, viszont egyre gyarlóbban tud magyarul. Szerintem ez a kifogása abszolút rossz, nem helytálló. A valóság az, hogy nőm lusta, neveletlen és fogalma nincs róla, mi illik, mi nem.

Hogy vág a bajusz? Hogy, ityeg a fityeg? – kérdem ezúttal másodszor is, mivel igen szeretem az ilyen szólamokat. Sőt a teljesség kedvéért hozzátenném ezt is: „rosseb”, amit kiválóan szeretek, mint Somogyban való gyermekkorom egyik kedves és játszi emlékét.

Mit csináltok az idei nyáron? – Mi tegnap béreltünk ki egy igen szép házat Grosrouvres-ban, ahol tavaly is voltunk, oda megyünk megint vissza. Ott egy nagyszerű író- és festő kolónia is van: csupa igen kedves, kitűnő ember. Ott van Jules Romains, Denis Amiel, Marcelle Tinayre, Le Fauconnier, Pierre Mac Orlan és még egy sereg más, nagyon tanácsolnám, gyere ki hozzánk. Mi június 15-től szeptember végéig leszünk ott kinn.

Újság itt kevés van. Jól érezzük magunkat. Az idő repülőgépen jár, és minden rekordot megszégyenítő gyorsasággal. Fáj a szívem a letűnő napokért, nem irigylek a világon senkit, csak, a csecsemőket! Képzeld: mindig kocsin járnak. Semmi gondjuk nincs. A múltjuk: szeplőtlen. A jövőjük: csupa ígéret. Övék a világ. A fájdalom még ismeretlen előttük. Az igényeik szinte zéró. És csak ki kell nyitni a szájukat, már kapnak cici-t, anélkül hogy egyetlen vasukba kerülne az egész. Te kit irigyelsz? Mondd meg, kit irigyelsz és én megmondom ki vagy?

Szervusz. Vale ut valeas! – mondták a régi rómaiak. Való, hogy válaszolj. Mondom én.–Öleléssel, régi barátod

Adorján,

Tökéletes tavaszi hülyülésben.