Drága jó Endrén,

Azt hitted magadról egy árkus papír és egy kalamáris elé telepedsz, levelet írni nekem. Holott dehogy! Orgona elé ültél le, ott lenyomtad a „Vox Humana” gombot, és révedezve, félig öntudatlanul eljátszottad nekem a baráti szeretet és a gyengédség egy olyan hatalmas szimfóniáját, hogy napok óta most csak ez zsong vissza bennem. Édes Endrém, a leveled igen nagy öröm volt a számomra. Emlékszel Arany gyönyörű versére: „Zavarva lelkem, mint a bomlott cimbalom, Örül a szívem és de sajog belé…” Valami effélét szeretnék mondani neked én is, mert igaz, és mert igen megvagyok indulva az érdemeletlen jóságodon. Azt kell hinnem, Endrém, hogy neked is megvan a magad baja, valami lelki szenvedésed, mert ennyire jó, ennyire gyengéd, ennyire megértő nem is tud lenni más, mint akinek szintén megvannak a saját lelki válságai.

Azonban azt az egyet hamar hadd jegyzem meg neked, ha valami észrevételed volt velem szemben, bizony megtehetted volna azt itt, élőszóval, Párisban. Hálásan vettem volna, mert nem vagyok se csökönyös se magammal eltelt ember. Tudtam volna micsoda érzések inspiráltak téged velem szemben és a tanácsaid meghallgatása után legfeljebb feleltem volna, objektíven és igen őszintén, ezt megteszem most.

Nekem két okom van, amely miatt Párisban élek. Az egyik az, és már ez is elég peremptorius, hogy Gabrielle lelkileg sokat szenvedett nálunk a háború alatt; tizenegy esztendő alatt nem bírta otthon megszokni, és Etust kivéve lélek nem akadt, akit szívből és igazán megszeretett volna, Gabrielle nem akadályozza meg, hogy ha érdekem és karrierem kívánja, otthon éljek, ő azonban, a maga számara, az élet minden kondícióját inkább elfogadja, mint azt visszamenni oda, ahol élni száz év alatt se szokná meg. – Minthogy egy póz nélküli és igaz lélek szavairól van szó, hinnem kell neki, és téged is kérlek: higgyél. Ez nem komédia, Ez igazság, amilyeneket két ember csendben mond egymásnak, téli estén, sötét szobában, hosszú tépelődések között. Ez így van.

Nem vagyok azonban romantikus hős, se elvakult szerelmes, s ha mindjárt nagyon szeretem is a feleségemet, (22 éve vagyunk együtt!), mégis elég komoly vagyok hozzá hogy fellengés nélkül azt tudjam mondani neki és magamnak: te itt vagy itthon én ott; neked itt jó, nekem ott, hát már most vonjuk le mindebből a konzekvenciákat, úgy ahogyan az a kettőnk érdekeinek és ízlésének a legjobban megfelel… Az ám, de itt jön a tragikum! Én se szeretek otthon lenni. A hagyma szagtól, ami a Nyugati Pályaudvaron várja az embert, az örökös hazugságok és csalások fojtogató leheletéig, amik lépten-nyomon követik: fáj nekem, fizikailag fáj nekem otthon minden. Nehogy azt hidd, pózolok vagy tetszelgek magamnak. Megfogom a kezedet és a szavamra mondom: szürke senki vagyok itt inkább, de szabad, de ember, de öntudatos, mintsem otthon nem tudom micsoda! Érezni, hogy mindenki vájkál benned, látni, hogy körötted csupa nyomor minden, szenvedni a hazugságok, a hipokrizis a színlelések súlya alatt, száműzve tudni magadtól mindent, ami napfény és szépség, emberi jóság és lelki emelkedettség, ismétlem neked és esküszöm én el nem bírom ezt az ambianciát; én abba belebetegednék, én ott egy kába don Ouijotte-tá lennék, vagy hozzá hasonulnék a környezetemhez, borzalom!

Ezért élek inkább itt. Nem pózból, nem nagyzolásból, nem tetszelgésből, nem hivalkodásból. Nem akarok az előkelő érzelmek piperkőce gyanánt tűnni a szemedben. De a 42 esztendőm tapasztalásával és higgadt megfontolással azt mondom magamban: egyetlen egyszer élek, ezeket az éveket hadd élem magammal harmóniában. Ha nagy talentum, egy lobogó lélek lennék, aki rendeltetést éreznék magamban arra, egy kollektivitásért, amely a nemzetem, a fajon vagy akármim, szenvedni, de közte élni és osztani az aljasságát és a szégyenét, megtenném. Ezt az isteni rendeltetést nem érzem magamban. Szeretem a hazámat, értsd meg. Szeretném szép, okos és mély cikkekben tanítani is, és nem félnék a méregpohártól, se, sem a megpróbáltatások, ha volna csak valaki , aki vágyódnék hallani a szót. Nézd a lapot, amelynek életem legszebb tíz évét adtam, s amely oly játszva tagadott meg mindent, ami a múltját és az értékét tette. Hát lehet élni emberek között, akik a heroizmusnak még csak a pislogását se ismerik, és akiknek fülében a farkasok üvöltése is karácsonyi zsoltár gyanánt csendül, ha csak a kegyelmes farkasok megengedik, hogy ők is velük üvöltsenek… No de nem akarlak keservekkel untatni, amiket váltig ismersz, csak elmondom, mit feleltem volna, ha akkor itt Parisban mindjárt a szíved szerint beszélsz velem.

Valóban, elkövettem azt a butaságot, hogy itt éveken át mindenféle spekulációt űztem, hajszoltam a nagy meggazdagodást; időt vesztettem ezzel és egyéb, munkára hivatott energiát. Nem baj. Sok pénzt vesztettem: nem baj. Ha meggondolom, hogy meztelenül születtem és most holtig való garderobe-om van, rájövök, hogy még mindig nem vagyok megcsalva. Ha megfontolom, hogy legalábbis két csigabigával felérek, amennyiben… két házam van. Rájövök, hogy nem vagyok szegény ember se. Van egy szépen jövedelmező vállalatom is. Minden rendben. Hat mi kell? Hogy magamat meg ne csaljam. Hogy ne énekeljek mást, mint a magam hangnemét. Ne foglalkozzam mással, mint ami Istentől rendelt hivatáson, és amiben nem vagyok egészen az utolsó. Ez minden. Pénzt akarok keresni? Jó. De de nem üzletezéssel, amiben szánalmas vagyok, hanem azzal a munkával, ami a szívemnek öröm, a szellememnek üdülés, az apró hiúságomnak: égő gyertyaszál! Írni… E mai papírvalutás világban a gondolatok aranyát, az érzések ezüstjét megpengetni az ámuló kalmárok kassza-pultján. Van-e gyönyörűbb?

Írtam haza Andornak, megírtam neki ezt is: Berlinből, az 8 Uhr Abendblattól minden cikkemért 100 márkát kapok, Zürichből, a Neue Züricher Zeitung 1 frankot fizet soronként. Dolgozom Bécsbe Herczeg Géza lapjainak, dolgozom Stockholmba, Madridba; szeretnék haza is dolgozni; Miklósék erre 6 hónap alatt se feleltek, az ő dolguk. Most te szíves voltál beszélni Agaival. Tudtam, hogy ő igen szível engem; miután már most te szondíroztad a terrénumot, ezután közvetlenül fordulok hozzá. Ne búsulj. Tudok még írni. Egy nagy erőt érzek magamban: a fanatikus és lobogó őszinteséget. És egy másik erőt: azt, hogy imádom a foglalkozásomat és hallatlanul tisztelem a betűt. Két igen komoly dolog ez, igaz-e? Amikor azt látom, hogy francia lapok leközlik, kevés javítással, amit franciául írok, német és svájci lapok, amit németül adok nekik, svédek, amit svékusul írok, akkor azt mondom magamban: egy hivatás embere vagyok, és nem egy szűk hitközségé; amit írok: mindenütt otthon van: ebben sok a vigasztaló, a megnyugtató, és az ígéret. Talán hogy az egy nevezett „világszellem”-ből van bennem egy szikrányi. Oh, nem több, csak egy ici-pici szikra, annyi mégis, ami melegíteni tud belülről, és vigasztani sok minden csalódásért... Ha aztán mind ezek mellett még olyan ünnepeim is adódnak, mint ez volt olvasni a te meleg, gyönyörű, jóságos leveledet, édes Endrém, ilyenkor nehéz visszafojtani a könnyeimet és ki nem ordítani az ablakon ezt a nagy titkot: Boldog vagyok!

Mit mondjak itt neked most még? Köszönöm neked, hogy ennyi szeretettel és jóindulattal gondoltál rám. Köszönöm, hogy eljártál a dolgomban. Köszönöm az ünnepet, amit a leveleddel szereztél, és köszönöm, hogy elolvastad ezt a hosszú litániámat. A végébe, neked megnyugtatásul még hadd teszek hozzá egyet: hogy én is nagyon szeretlek, téged, az egész familiádat, hogy szívemben rokonnak, testvérnek érezlek magammal. Ez kevés, tudom, és meg se sértődj rajta. De mit akarsz, én ennél többet nem adhatok. Kézcsókkal Etusnak, ölelésekkel mindkettőnktől, vagyok szerető és igaz barátod

Adorján Andor