Drága jó Endrém,

Hol is kezdjem? Ha nem félnék tőle, hogy ezekben a teljesen felfordult, fonák időkben még perverzitással vádolsz meg érte, legszívesebben az elején kezdeném és elmondanám neked mennyire megörültem levelednek. All right, can go? – Ezen az alapon elindulhatok? Hát annál jobb. Tehát, édes Endre, vedd tudomásul, igen megörültem, hogy valahára eszedbe jutok mégis. Amikor olyan soká kimaradt a válaszod, először ama bábasszonyok egyikéhez akartam elmenni, akik itt a lapokban „Retard” jelszó alatt szoktak hirdetni, és akiknek a közléséit kivált ama hölgyek olvassák előszeretettel, akiket aggaszt, hogy az angol tengerészek nem hordanak többé piros egyenruhát, és hogy a partraszállásuk annyira késik... De messze kalandozom, öreg urak szokása szerint. A bábaasszonytól tehát visszafordulok hozzád. Amikor sehogy se jött válasz tőled, tudom micsoda bizarr gondolat vette bele magát a fejünk be? Hát az, kérlek, hogy Ti, Etus és Te, karácsony-újévre kijöttök ide. Fantasztikus, mi? Nagyon fantasztikus, de éppen ezért is kapaszkodtunk bele olyan csökönyös hittel, Barátom, én úgy látom, hogy akinek az életében nem történik semmi, és akit nem ráznak, kínoznak a legmindennapibb és legprózaibb bajok, lassan-lassan belemélyed a csodavárásba. Én állandóan ebben az atmoszférában élek; varom a csodálatosat és a rendkívülit. Csak a normális lep meg és a várva várt. A váratlan nem. Szóval roppant természetesnek hittem, hogy egy napon betoppantok ide, és direkt röhögtem magamban, hogy ti lesztek a meglepettek és nem mi; mert mi vártunk benneteket, holott ti azt hittétek, hogy a jöveteletek nekem meglepetés lesz... Azonban már megint eltérek a tárgytól. Érdekes. Öreg ember módjára. Je radote, non vieux.

(Közben ebédeltem. Most megint idetelepszem, folytatni. De már sokkal lustábban. – Kérlek bocsásd meg ezt a túlzott kedélyességet.)

Hol is maradtunk? Hogy vártalak, de nem jöttél, Pedig milyen jó és mulatságos karácsonyt ülhettünk volna együtt. Ti, így, mit csináltatok karácsonykor? Itt nálunk nagy ünnep volt, Gabriellen és rajtam kívül felléptek még: Abel, Simone, grand’ mère, Kati, Erzsi, Delmas-né, (a malakofi házunk házmesternéje) no és persze Sajó. Kérlek, még reveilloniroztunk is. A ti egészségtekre is hatalmasat ittunk és visszaemlékeztünk régi karácsonyokra, veletek, nálatok, egyszer, amikor a hadszintérről jöttél haza kriszkindlinek, milyen szép volt, milyen jó volt, talán igaz se volt, hogy akkor kerek tíz esztendővel voltunk fiatalabbak mind. – Most jut eszembe, de nem is erről akarok veled beszélni. Hanem miről? Hja, ha én azt tudnám. Össze-vissza mindenről, rendszer nélkül, cél nélkül, ahogyan éppen jön.

Hát mi az a hátaddal, miről panaszkodsz? Hogy fiatal korodban tudtad mitől fáj és most nem? Nem látom tisztán a kérdés lényegét? Mi a baj? Maga a hátfájás? Vagy hogy nem tudod mitől fáj? Vagy hogy nem tudod azt, amitől tudod, hogy fiatal korodban belefájdult a hátad?.. Vannak így dolgok, Endrém, amelyek körül nem szabad túlságosan erőltetni a gnózist. Tények vannak, fájdalmas tények, amiket el kell fogadnunk, ahogyan éppen adódnak; mit ér tudni az okukat? Attól ugyan egyebet még nem tudunk.

Erről a tudom-nem tudom kérésről jut eszembe: na de térek ki hamar erre is, mert nagyon fúrja az oldalamat. Szóba hozom annál inkább, mert Te is említed. Az „Újság”-ról beszélek. Hát kérlek szépen, én a te leveled után azonnal írtam Dr. Agai Bélának, akiről tudom régóta, hogy jóindulattal viseltetik irántam és ajánlkoztam neki. Vissza írt, hogy igen szívesen veszi, ha dolgozom neki; honorárium 150 – 200,000 korona. Hogy a választást megkönnyítsem, rögtön visszaírtam, maradjunk az egyszerűség kedvéért a 200,000 koronánál. És már küldtem is a cikkemet. Ez megjelent. Azóta küldtem neki még öt cikket, egyik érdekesebb volt a másiknál, így pl. egy interjút François Marsal-lal, aki az Union Parisienne elnöke, egy másik interjút Canning kapitánnyal, aki Abd-el-Krim békekövete volt itt, ha emlékszel rá; aztán küldtem neki egy portrét Loucneurről, egyet Gaston Doumergueről, egy cikket a politikai helyzetről; de, nagy és általános és egyenlő titkolatlan meglepetésemre mindebből se egy szó meg nem jelent, se Agai meg nem írta, mi ennek az érthetetlen osztracizmusnak az oka? Küldtem neki Karácsonyra, Újévre cikkeket, Ka Wort megjelent, nem értem. Itt valami megfoghatatlannak kellett történnie. Írtam azóta Againak, egy kis magánlevelet és megkérdeztem, mi van, de erre se kapok választ... Mindig kellemetlen, ha az ember így egyszerre egyedül találja magát egy sikátorban és az elkiáltott hangjára még csak visszhang se felel. Ez az egyedül valóság, ez a hangtalan süketség kínos és fájó. Édes Endrém, ugyan légy szíves tudakold meg, mi történt? Igazán érdekes dolog: Svájcban hetente két tárcámat is leközli a Neue Zürcner; tárcákat amiket németül írok neki, hasonlóan jól megy minden cikkem a skandináv államokban, ahova svédül írom a fecsegéseimet; jól megy Bécsben, ahol a Herczeg lapjainak és a „Die Bunne-nek írok, sőt Berlinnek is tudok dolgozni, csak éppen Pestnek nem... Nem vagyok machiavellisztikus természet, de azt kell hinnem, hogy valami kis kabalával állok otthon szemközt. Megkérdeznéd Agai-t mi van? Miért ez a mellőztetés? Berlin 100 markat, Zürick 100 rajnai frankot fizet. Hát nem az Ujság 200,000 koronája okán sírok, hanem az eljárás rendkívüli volta nyugtalanít és mert valóban szeretnék édes anyanyelvemen is dolgozni, ha nem vagyok szerénytelen.

Időközben azonban a „Nyugat”-nak küldtem, a kérésükre valamit. Igen ártatlan kis beszámoló féle. De kedvre kaptam tőle, és azt hiszen a Nyugatéknak fogok rendszeresen dolgozni, mihelyt itt az építkezéssel készen leszünk. Mert építtetünk. De ez megint más dolog… Hanem ad vocem Nyugat: olvastam a Te briliáns cikkedet Szabó Dezsőről. Drága Endrém, mennyi verve van benned, mennyi zamat, és igazi humor! Miért nem írsz te többet, és mást is, mint ezt az örök kabarét! „Kabarét”, ez rímel ezzel, hogy Margarét, és lehetne, hogy ez a kínrím adja, az eszem hegyére, (ha ugyan a tompaságnak hegye lehet, lucus a non lucenao), szóval ez adja eszem hegyére azt a gondolatot, hogy te a megfordított Faust vagy, aki a, kabaréd-Margaréd kedvéért eladtad a fiatalságodat. Ugyan csípd nyakon az ördögöt és cserélj vissza vele! Minek neked az a nyűgös örök munka? Nem kár-e, hogy egy akkora talentum mint te, a havi műsor örömtelen bidéjébe follyál el? Csorog, túlbuzog belőled a talentum, minden szavad ízes, zamatos, okos, mint a legjobb szőlő olyan: ha akarom gyümölcs, holnap must tesz, holnap után bor, évtized múlva óbor, amitől berúgnak; hát nem kár ezt a sok nagyszerűséget csak úgy verebek és varjak prédájául hagyni? Hogy te csak nem akarsz megokosodni! Azt hiszem majd csak akkor, amikor egyszer már felnőtt unokáid lesznek és azok mondják neked: na, nagypapa, most aztán vége a mókának; kezdje már egyszer az oeuvre-jét, mint tehetséges fiatal író! Amire Te, meg vagyok győződve róla, szót fogadsz nekik és mialatt, mi mind már Földváron áruljuk a deszkát, és alulról, a gyökerénél fogva rágcsáljuk a salátákat, Te, ifjú Endrém, neki ülsz, és mosolyogva, mint a tavaszi nap, megírsz egy olyan regényt, hogy Magyarország megtanulja belé, hogyan kell az egyik szemével sírni, mialatt a másikkal nevet.

Még két, szót, az én kedves és szeretett Pethő Sándor barátomról. Nagyon, nagyon húzok ő hozzája én is. Kiváló embernek tartom, és habár komáromi fi, az én szívemben ő mégis túladunainak számít, teljéből. Mintha vasmegyei gyerek lenne ő is! Kiváló készültségű, nagyszerű fiú. Antiszemita volt, amikor még és senki se volt az, és a hibákat senki se látta; de filoszemita lett nyomban, amikor mindenki az ellenkező végletbe csapott, és csak árnyékot látott mindenki, jót senki. Én nagyon szeretem Őt, és hogy ő is változatlan szeretettel van hozzám, ez nagy öröm a számomra és elégtételem. Az ösztönöm jól szolgált, amikor olyan-olyan távolról megéreztette velem, hogy {Sándor|} és én, akit akkor csak a cikkeiből ismertem, barátok vagyunk, leszünk is, holtig. Neked is őt a legjobb indulatodba ajánlom.

Hát ide nézz, Endrém, már megint, hogy megnyomorítottalak prózámmal. Bocsáss meg. Etusnak kézcsók. Gabrielletől mindkettőtöknek csók, Tőlem neked cvikipuszi. Mi van a Prutyival? Katót se látjuk többé soha... Szervusz, szervusz, Endre; ölel igaz barátod

Andor

Mond meg Etusnak: Itt van Kertész Lonczi. Hej, van nagy ricsaj.