Drága, szeretett Simonom,
Ha tartalomra nem is volt nagyon örvendetes a leveled, mégis, mint életjel tőled, nemcsak felvillanyozott, de direkt boldoggá tett. Hozzá kellene még tennem, hogy két nappal az írásod ideérkezte előtt rólad és veled álmodtam. Együtt csavarogtunk, tavaszi napsütésben, a Bois de Boulogne-ban. Féloldalt aranyszőke volt a hajad, féloldalt hófehér. A szőkeségedről te azt állítottad, csak a napsugarak reflexe ez. Én viszont a hajad fehér részéről állítottam, hogy csak az elmúlt télnek a fényverődése. Erről a rendkívül érdekes és súlyos problémáról vitatkoztunk, majd te, hirtelen, a szimbolista költészetre terelted a szót és többek közt Mallarméval kapcsolatban tettél rendkívül érdekes, meglepő észrevételeket. Figyelmeztettelek, ezeket érdemes lenne meg is írnod. Megígérted és ennél maradtunk. – Két nappal utóbb itt volt a leveled. Első eszmélésre, amikor írásodat megismertem a kovertán, szinte esküdtem volna, a Mallarméról való megjegyzéseidet kapom kézhez. Fájdalom, a körülmények más témáról késztettek elmélkedni…
Az Est-ék portáján történtekkel kapcsolatban sokat gondoltam persze rád, annál inkább, mert hiszen csak másod-harmadkézből kapom a honi híreket. Úgy tudtam, a régi gárdából Seres és te megmaradtatok, ami pedig Seressel kapcsolatban azért tűnt nehéznek, mert hiszen őt a kamarába se vették fel. Te ellenben, tudtommal, érdemeid szerint tagja vagy e hivatalos testületnek s így, számomra egyszerűen érthetetlen, miért nem maradtál meg harminc esztendő óta oly remekül betöltött helyeden? De hát mibe ütöm itt az orromat! Megjegyzem Ruttkay, akit néha látok, azt mondta volt nekem, te változatlanul Az Est-nél maradtál. Őt is megtartották, illetve, mint említi, most tapogatják, milyen kompenzációk ellenében lenne hajlandó felbontani szerződést? Képtelen vagyok megérteni, hogy ha Ruttkayval szemben ilyen illő korrektséggel tartják be a formákat, miért nem alkalmazzák veled szemben is a téged megillető tekintetet?
Ami a kérdésed velejét illeti, igenis, amikor Andor megalapította Az Est-et, a leghatározottabb formában ígéretet kaptunk rá, Kéri, te és én, hogy tulajdonrészünk lesz a lapban, sőt hozzátenném, hogy az innen kinéző előny mintegy kiegészítője lett volna a fizetésünknek, amely kezdetben nem volt sok, ötszáz korona, tehát ugyanannyi, amennyit akkor a Pesti Naplónál kaptam. Már pedig nyilvánvaló, hogy ha az ember másik laphoz megy át és munkahelyet változtat, pláne úgy, hogy régfundált laptól megyen el egy bizonytalan jövőjűhöz, hát szereti ezzel megjavítani a kereseti viszonyait. Andor idevágó ígéretére bármikor leteszem, nyugodt lélekkel az esküt… Viszont igaz, hogy velünk született könnyelműségünkkel, kényelem szeretetből is, utóbb soha se igen feszegettük a dolgot; előlegeket vasaltunk ki, fizetés javításokat, más efféle kis előnyöket, a nagyobb koncot ellenben soha nem realizáltuk. Mi lett volna, ha két-három év múltán fellépünk követelésünkkel, sejtelmem nincs. Nem kétlem, hogy Andor állta volna ígéretét. Hogy mit kínált volna fel nekünk hármunknak mint rész tulajdont, hármunknak együtt, hány százalékot, sejtelmem sincs! Mi semmi esetre se jöttünk többé elébe az idevágó követeléssel, ő pedig szintén nem tette szóvá soha többé. Hogy így aztán mit ér a puszta ígéret, nem évült-e ez el harminc év során, amely alatt nem firtatta és valósággá át nem alakította senki, nem merném megmondani. Nem tudom.
Azt az emlékedet, hogy Vázsonyinál lettünk volna az ügyben, nem erősíthetem meg, sőt személyemmel kapcsolatban biztosan dementálnom kellene; amennyiben jómagam soha Vázsonyinál nem jártam, őt nem is szerettem, mert a POLGÁR-nál való pályakezdésem idejéből az emberi fonákságai, kicsinyessége, hiúsága stb. stb. olyan vészes és egyben don-quijottei arányú emlékeit hordtam magamban, hogy iránta felmelegedni soha se tudtam, a jogászi és egyéb minden kiválóságai ellenére se! Arról nem is szólva, Vázsonyit milyen kevéssé találtam volna arra valónak, hogy a laptulajdonos {Miklós Andorral|} szemben ő védje meg érdekeimet… Andor tisztessége, baráti szeretete az érdekeimnek mindenkor jobb és biztosabb védője lett volna nem csak mint Vázsonyi, de mint a világ minden ügyvédje együtt.
Összegezve a dolgot: igenis volt ígéretünk, de ez soha számszerű kifejezést nem nyert és a praktikumba átültetve nem lett. Hogy az igény jogszerűen 30 év múltán fennáll-e még, eldönteni nem tudom. Ellenben ami a szemeben biztos, ha olyan rendű, rangú és fontosságú munkatársat, mint te vagy, 30 év múltán kitesznek helyéről, az elemi tisztesség parancsa, hogy ezt megfelelő nyugdíj mellett tegyék. Harminc esztendei munka kell, hogy erősebb kötelmet teremtsen a munkáltató számára, mint akármilyen írott szerződés.
Milyen gyász arra gondolnom, hogy Az Est és ami körülötte épült, így most romokban! Kicsit magamat is a halottjának érzem: csakugyan, semmi kedvem a munkához, az élethez. Szomorú vagyok és kedvetlen és néha kérdem magamban, megélem-e majd csak annak az új világnak kibontakozását, amely kínban, vérben most van megszületőfélben. Rettenetesen nehéz szülés lesz és ha megleszen, jómagunk közel a hatvan esztendőhöz, hogyan találjuk majd belé magunkat? Tudunk-e majd adaptálódni hozzá, vagy pedig, mint nagy idők tanúi mehetünk majd bagót szedni az utcára, vagy akinek szerencséje van, féllábú őrnek a Múzeum állattárába? Ha tükörbe nézek, önkéntelenül így szólítom magam: - Nagyapó! Rémes.
Egyébként a legteljesebb visszavonultságban élünk itt Eaubonne-ban. A kertünket műveljük, nyulakat, szárnyast tenyésztünk a saját használatunkra. A házunk melléképületeibe katonák vannak beszállásolva és 30 10. Hála ez utóbbi körülménynek rengeteg trágyám van, aranyszínű, gyönyörű trágyám, a németek, ha látnák, kenyérre kennék fel, persze ha lenne hozzá kenyerük. De nincs. A veteményesünk most csodára meg van trágyázva, remélem jövőre rekord termésünk lesz tőle.
Simonom, ha nem nagyon nyűgös neked, írj nekünk hébe-hóba. Mit csináltok, hogy vagytok? És add át Rózsinak szerető üdvözleteinket. Arról persze aligha lehetne szó, hogy kigyertek ide kicsit vizitbe? Felvetni alig merem az ötletet…
Isten veled, angyali, kedves barátom. Egész szívemből sokszor ölellek, csókollak.
A. Andor