Kedves Lacim!

Megdöbbentett a lapod mindkettőnket. De itt megy az orvosság! Én tanár vagyok ezen a téren; olyan depresszioim voltak, hogy altattak is. De a legfontosabb – s amit orvosságul küldök – elmúlik, legyőzhető, lenyelhető szinte, ez is! A lényeges a gyógymódban, hogy ne hidd magad egyedül. De annyi érintetlen sejt csak van az agyadban, hogy – megvesd a sarkadat?!

            Rengeteg ember lelkesülten szeret, értékel, elképesztő nagy áldozatra lenne képes (a mai értékrendszerben!) hogy segítségedre legyen!

            S ezt kettőért: a munkádért, a teljesítményért, amit eddig véghez vittél; aztán pedig – fordulj el szemérmesen – személyedért: tehetségedért, szellemességedért, önzetlenségedért, - miképp mondjam? – férfias bájodért, kamaszos hevülni tudásodért! Így van ez, testvér, tedd félre a saját hangulati véleményedet s hallgass egy tárgyilagos megfigyelőre; egy lélek – és tényismerő – több díjjal kitüntetett – tárgyilagosságáról híres kritikus szavára!

            Lacikám, ezen tul mivel siettethetnénk a talpraállást? Rendelkezz velünk: időnkkel, vagyonunkkal, eszünkkel. Engedd bizonyítanunk, hogy szívünk mennyire tied.

            Nem tudom, eljutok-e Oslo-ba. Nem nagyon buzdultam föl. De ha ápolódul mehetek, boldogan megyek, céllal.

            Szeretettel ölellek, s kérlek, kedvünkért űzd el a rossz óráidat addig is,

                                    Gyula

Publications

„Hadúr ?megfizet érte, reméljük!” Illyés Gyula és Gara László levelezése 1939–1966, éd. by Borbála Kulin, Budapest, Balassi, 2007, 141.