Kedves Barátom,

Ezer bocsánatkérés kellene ide előjáróban, amiért még csak ma, ilyen megkésetten felelek hosszan-nélkülözött és igazán türelmetlenül várt legutóbbi szíves soraira. Sajnos, képtelen voltam korábban válaszolni. Jobbadán azért nem, mert beteg voltam (és vagyok); kínoz az asztmám meg a kíséretje: az idült tüdő csúcshuruttal súlyosbított emfizéma. Mint látja, a sorsharag akaratjából kénytelen vagyok így gyakorlatilag behatolni az orvostudomány egy és más rejtelmeibe. Rettentő nehezen lélegzek, pedig naponta kétszer aerosol-inhalációkat is csinálok, de hogyan jóvátenni közel 77 esztendő ártásait? Meg aztán képtelen voltam írni azért is, mert a Pesten ragadt-hozzátartozóim váltig olyan nyomorúságról zokognak, hogy pénzzé kell tennem az időmet, ha valamiképpen segíteni akarok rajtuk. Így hát új kollaborációt is vállaltam éppen olyankor, amikor váltig arról ábrándoztam a régit is feladni és valahára belekóstolni a horátiusi otium cum dignitate örömeibe. De mind nyilvánvalóbbá lesz előttem, hogy ez még csak egy a síron túli ajándék lesz a számomra.

Na, mindegy. Betegség és munka-többlet, ha egyszer így van megírva ez a számomra, hát viselem, igazán panasz nélkül. És arra gondolok, sok-sok hálával a szívemben a Gondviselés iránt, hogy mennyivel jobb így, ha nekem kell dolgoznom másokért, mint ha más lenne kénytelen dolgozni értem. A kitűnő Pangloss doktorral tartok: Minden a legjobban van ebben a mi lehető legjobb világunkban. Franciául, a Candide-ban ez szebben hangzik, harmonikusabban, de a lényeg ez, hát maradjunk a lényegnél és áldozzuk fel a formát.

Igazán, nehezen vártam az írását, többek közt azért mert, véltem, test lesz ez, tanúságtétel, a maga lelki állapotjáról és hogy hogyan viseli a szörnyű elárvultságát. Voltam már egy-kétszer azon a ponton, írni magának, de aztán mindig az volt az érzésem, talán ildomtalan lenne megzavarnom a csendjét és a vívódását. Levele azt mutatja, helyes volt az érzésem, hiszen változatlanul maga még csupa fájás és Hiob módjára szenvedő. Mint ahogyan ez nem is lehetne másképpen egy ilyen csapás másnapján. Higgye el, kérem, jómagam is sokszor gondolok a kedves halottjára és mentül inkább idézem emlékezetembe a finom és oly harmonikus személyiségét, annál inkább értem és érzékelem maga milyen nehezen viselheti a veszteségét. A drága asszony! Milyen boldog lett volna például legalább még látni a maga könyvét francia kiadásban, ezt a maga vehemens és szép csatáját ebben az itteni rengetegben.

Ami a Voyage dans le bleu-t illeti, igenis megkaptam az Aux Ecoutes-hoz küldött példányt és hálásan köszönöm a figyelmét. Igen nagy tetszéssel olvastam regényét, sok minden nagyon megkapott benne és igazán nagyon-nagyon sajnálom, hogy nincsen módomban élőszóval elbeszélgetni magával róla. Sajnos, a fordítás ellen sok kivetni valóm volna. A francia szókincse kicsit szegény, innen a sok szóismétlés, holott könnyen találhatott volna szinonimákat. Másrészt, invenció híján van, mert nem lett volna túl nehéz egyes magyar specifikumok számára színesebb francia equivalenseket lelni. De ezek csak afféle bakafántoskodások, mert igazándiban ezek a kis fogyatékosságok nem változtatnak az írása intranzigens értékén, akár ha mint regényt nézem, akár pedig ha mint dokumentumot. Az egész könyv kezdettől szinte mindvégig igen tetszett nekem, csak azt sajnáltam, hogy a harmadik rész talán kicsit elsietett, kicsit romantikus és ezáltal ellentétben van a két másik rész szigorú realizmusával, igazmondásával. Ez a befejező rész, a maga romantikájával, szinte kérdésessé teszi a két másik rész – tudom! – oly becsületes és hamisítatlan tanúságtételét. Legalább nekem ez a szubjektív érzésem, ami azonban persze lehet abszolút hamis. Egy kis stílus-törést érzek, ennyi az egész. De ez csak egy kompozícionális kifogás, és nem érinti a regény egészét. Kitűnő alkotásnak vélem és nagyon sajnálom, hogy a kiadója nem tesz semmit publicitást is adni a könyvének. Maga itt most csatában van, és nem elég, hogy egyedül a tulajdon fegyvereivel harcoljon, akarom mondani: a könyvével. Kellene, hogy Flammarion megfúvassa az ő kürtjeit, a reklámját, ezzel is döngetni a közömbösség jerikói falait.

Szívesen írnék a könyvéről az Aux Ecoutes-ba, de, sajnos, a lap tulajdonosa vad nacionalista, aki csak nagy ritkán ad helyet idegen munka dicséretére. Jelenleg távol van, nyaral, és a felelős szerkesztő persze vakul tartja magát a Patron ízléséhez. De nem adom fel a reményt, hogy a főnök visszatérte után sikerül majd elérnem nála, kivételesen, engedélyezni számomra 10-15 sort. Szívesen tennék ennél sokkal többet is magáért, higgye el, de mit tegyek, ott ahol magam is csak vendég vagyok idegen, portán. Nem kétlem azonban, hogy a tulajdonos és egyben főszerkesztő végül is hajlik majd a szavamra, tekintettel, hogy kerek 14 éve vagyok havi fizetéses, belső munkatársa.

Mivel traktáljam most még, anélkül hogy untatná a szavam? Hadd kérem meg, közölje velem a jövendő programját. Vidéken marad-e nem látogat el Párizsba? Ha ez utóbbi volna a szándéka, tudassa velem idején, hadd rendezem a dolgomat úgy, hogy találkozhassak magával. Megjegyzem, igen félek a téltől. A zord időszak során ki se mozdulok majd a házból, mert sajnos, minden hűlés végzetes lehetne számomra, mondotta figyelmeztető gondossággal az orvosunk. Istenem, de borzasztó nyűg is az öregség, pláne az olyannak, aki legalább lélekben fiatal maradt, kíváncsi és vágyakozó.

Isten megáldja, kedves Barátom és legyen meggyőződve, kérem, őszinte szeretetemről, nagyrabecsülésemről.

Adorján Andor