Feljegyzés Aczél Elvtársnak

Az elutazásom előtt küldött sietős feljegyzésemhez pótlólag még néhány gondolatot szeretnék hozzáfűzni:

I. Az aktuális ideológiai kérdésekkel kapcsolatban:

a/ Az ellenforradalom értékelésének kérdése. Azt hiszem, éppen külügy vonatkozásban kellene hangsúlyozni, hogy, bár a Párt már régóta helyére tette az eseményeket, és állást foglalt ez indító okokra, az ellenforradalom jellegére, stb. vonatkozóan, külföldön is és értelmiségi közökben belföldön is még mindig van zavar. Egyrészt: értelmiségiek és főleg művészek, írók, akik Nyugatra utaznak önmaguk álláspontjának igazolása, védelmezése miatt is, azért is, mert így akarnak tetszeni, még mindig fájó sebként emlegetik és elintézetlennek tartják. /Újabban igen sok helyről hallottam, Nyugatról jött francia, stb. barátaimtól: amíg ki nem jelentjük, hogy a szektás vezetésnek is része volt az ellenforradalomban, nem lehet továbbmenni: azt, hogy a pártvezetőség ezt már 1956 decembere óta így jelenti ki, nem igen zavarja őket, másrészt: ismeretes, baloldali, volt kommunista értelmiségi és politikai körök Nyugaton az azóta történt események /Vietnam stb./ eltereléséül, mintegy önmegnyugtatásul emlegetik ma is 56-ot. Azt hiszem az a helyzet, hogy az árnyalt, okos állásfoglalást kifelé és befelé is hangoztatnunk kell; másrészt, rá kell mutatnunk arra a tényre, hogy ma, 1967-ben a kérdések már egészen mások, messze túl vagyunk ezen a fázison, és aki ebben megreked, az akarva-akaratlanul /akár balról, akár jobból teszi ezt/, a mai fejlődést gátolja, akadályozza, s próbálja visszafelé húzni.

b/ A kispolgáriság problémája. Újabban ismét felmerült sok oldalról az, hogy amit most, főleg az új gazdasági mechanizmussal előkészítünk, az az igazi forradalmiság elvesztése, a kispolgáriság, győzelme lesz. Igen alapos cikkben ilyen álláspont kapott hangot Sartre folyóiratában, a Temps Modernes-ben is. Ismeretes, hogy balról pontosan ezt a vádat emlegeti velünk kapcsolatban.

Azt hiszem itt, a külföldi munkában érdemes lenne ezt a kérdést megvilágítani: az anyagi érdekeltség elve, az életszínvonal emelése nem automatikusan vezet kispolgáriságra, harcolni az egyenlősdi, romantikus, anarchisztikus, álforradalmi szellem ellen. Külön fel lehet hívni arra a figyelmet, hogy jólétben élő országok jólétben élő értelmisége mindig hajlamos az aszkézis követelésére más országok számára.

II. Még a külföldi munkához:

Azt hiszem, hogy az egyik leglényegesebb kérdés kulturális, irodalmi területen, hogy kivel kössünk szövetséget, s kivel milyen fokú, milyen mélységű kapcsolatot létesítsünk. Itt, tapasztalatom szerint, nagyon érzékenyen lehet differenciálni különféle rétegek között:

a/ Véleményem szerint a legtermékenyebbnek, hosszú távra is leghatásosabbnak a fiatalabb tudományos, egyetemi, stb. körökkel való kapcsolat látszik. Ezek a körök ugyanis Nyugat-Európában az utóbbi időben elfordulnak a különféle előjelű, eddig divatos eszmei áramlatoktól és utat keresve a marxizmus, vagy legalább a társadalmi szempontok, legalább is a mi teljesítményeink felé fordulnak /pl. ilyen jelenségek észlelhetők igen sok francia vidéki egyetemen, ilyen tendencia van két újonnan felállított angol vidéki egyetemen, Essexben és Sussexben/. Ezekkel a körökkel fontos a kapcsolat felvétele, őket színvonalas tájékoztató anyaggal ellátni, hozzájuk igen jó előadókat küldeni, stb.

b/ Ugyanezeknek az egyetemi és tudományos köröknek van egy első, mintegy protokolláris rétege, amelyet ilyen típusú szálak fűznek hozzánk, sokszor őszinte jóindulattal. Az ilyen köröket inkább díszdoktorságokkal, kitüntetésekkel lehet érdekeltebbé tenni, úgy, amint ez helyesen megtörtént a Sorbonne sok tanára esetében.

c/ Másképpen kell politizálni a baloldali, de nem kommunista, gyakran ellenünk forduló, de minden iránt érdeklődő művészek és értelmiség körében. Itt azt hiszem, az állandó vita, a rendkívül színvonalas propaganda, információ és részünkről fenntartásos barátság a célravezető; – de alapvető: egyet-nem-értésünknek hangot adni, nem behódolni – barátság ürügyén – téves vagy ellenséges nézeteiknek.

d/ A legnagyobb probléma az emigráció, vagy az emigrációval szoros kapcsolatban álló körökkel való kapcsolat. Kulturális vonalon külön kérdés, hogy a körök Nyugat-Európában a magyar irodalomtudomány és kultúra terjesztésére egyedül magukat érzik hivatottnak, monopol helyzetet követelnek másokkal szemben. 1956 óta számtalan kör, lap, egyesület, folyóirat alakult, ilyen célokra. /Egyik hibánk, hogy ezekről rendszeres, alapos összefoglalással, felméréssel nem is rendelkezünk./ Azt hiszem, minden ilyen esetben azt kell elérnünk, hogy ilyen körök és egyesületek, ha nem kifejezetten ellenségesek, velük együttműködve, a mi embereinket vezetőségükbe iktatva, állandó vita, együttműködés alapján dolgozzanak. Erre azért van véleményem szerint szükség, mert a nyugati országokban ilyen körökön keresztül kiadóknál, stb. nagyobb hatást lehet elérni, mint hivatalos magyar állami szerveknél.

e/ Ezzel kapcsolatban felhívnám a figyelmet, hogy a külföldi kulturmunkában elsősorban nyugat-európai, de sok esetben szocialista országokban is hatásosabb /látszólag vagy teljesen/ magánúton, tehát kiadókkal való ismeretség, egyetemekkel való együttműködés, irodalmi körökkel való barátság alapján dolgozni, mint hivatalos állami szinten. A hivatalos munkát is, azt hiszen, elsősorban ilyen irányban kellene továbbfejleszteni, ez természetesen a külügyi munka módszereinek változtatását követelné meg.

Mindez különben fölveti azt, amire már régebben javaslatot tettünk, egy nemzetközi hungarológiai, vagy hungarisztikai társulat megalakítását, amely szervezetileg összefogná mindazokat, akik a magyar tudománnyal és kulturával foglalkoznak. Ez a csúcsszervezet /amelyhez hasonló a cseheknél és lengyeleknél is van/ nagyon alkalmas lenne sok törekvés koordinálására, ill. szemmel kísérésére. /Ilyen javaslatunk fekszik hosszabb idő óta a MTA-n és a Kult. Int.-nél./